Magvas gondolatok a tyúkudvarból

Nyüveskönyv

Mese a láthatatlan munkáról.

2020. január 27. - Nyüveskönyv

Egyszer volt, hol nem….volt egyszer egy asszony. Vidám volt, nevetős, de meg is volt rá minden oka: két szép gyermeke volt, kicsi házacskája, takaros udvara. Dolgozott is keményen: tanult a gyerekekkel, mosott-főzött takarított, rendben tartotta a kertet, éldegélt szépen, dolgosan.

Míg egy nap meglátott egy kis piros csizmát a kirakatban. Olyan helyre kis csizma volt, hogy az asszony szíve nagyot dobbant és abban a percben tudta: nem élhet a csizma nélkül.

Igen ám, de a csizmácskáért pénzt kértek a boltocskában, nem is keveset.

Törte-törte a fejét az asszony, mitévő legyen, hogy a csizmácskához jusson, mert pénze sosem volt.

Gondolt egyet az asszony és beállt cselédnek a szomszédhoz. Azt csinálta, amit eddig: főzött-mosott-takarított, tanult a szomszéd gyerekekkel. De most már pénzért. Gyűlt-gyűlt a pénz a csizmácskára, de az asszony egyre fáradtabb és kedvetlenebb lett, hiszen otthon ugyanúgy reá várt a munka, mint mielőtt elszegődött volna.

Nem jó ez így, nem bírom erővel – vakarta a fejét, hát átkopogott a másik szomszédba és felfogadta a szomszédasszonyt cselédnek. A kis piros csizmácskára így nem került pénz, az asszony tovább dolgozott hát keményen.

Így ment ez egy darabig, de a szomszédasszony sem bírta a két műszakot, átkopogott ő is a szomszédba és cselédet fogadott.

Telt múlt az idő, a faluban már mindenki másra főzött-mosott, más kertjét rendezte, más gyerekeivel tanult serényen.

A kis piros csizmácska pedig ott álldigált továbbra is a kirakatban. Csak aki nagyon figyelt, vehette észre, hogy tűzpiros színe egyre fakóbb lett, egyre áttetszőbb.

Majd egyszer csak eltűnt a kirakatból, mintha soha nem is lett volna. A faluban többé nem látták.

Hogy hová lett, arról nincsenek feljegyzések, de nem is érdekel már senkit.

Hó' volt, hó' nem...

Tegnap arra ébredtem, hogy a leköltözött a Mennyország.
Ide biza, a Földre.
Fehér köntösben, puhán-frissen, jó illatúan, szikrázón. Ha jobban belegondolok, egy kis kékes árnyalata is volt, amolyan földöntúli, stílusosan.
Nyugalmat árasztott, és ahogy belenéztem, bele a közepébe, olyan csendes volt, olyan békés, hogy úgy éreztem: soha többé sehová. Minek? Ilyen úgysem lesz.
Nagy pelyhekben hullott, ha kidugtam a nyelvem, elolvadt a kávén. Megült a fák ágain, fura-szép kis sipkák alatt bólogattak a gallyak...
És akkor, ott, rájöttem!
Kurvára leszakad a kitekerve hagyott árnyékoló a kibaszott hótól!

Este

Surranó-szisszenő, zizegő-pihegő,

koppanó-zuttyanó, élesen sivító

Neszek az éjszakában.

Surrannék-szisszennék, messzire rohannék,

De testem oly merev! Csak félek?

Nem, rettegek!

Ülök itt bénultan, mint béka az ólban,

köröttem mind neszek.

Gyertek, szeressetek!

 

Fény gyúl odabenn, a lányom kiabál!

"Anyaaa! Mit csinálsz?

Koppan a pohár.

Leteszem sebesen,

ott ásít üresen.

Most erős kell legyek,

Halkulnak a neszek,

Hisz ott bent a fényben, 

Rám vár a gyerek.

Démonok

Egyszer régen, nagyon régen,
Démon voltam,
Igazán, egészen!
Vörös démon, fekete ruhában,
Fél Budapest bomlott utánam.
Vörös démon, fekete ruhában,
Hastájon villanó vörös hennamintával.
Feketén csillanó sarkakon billegve,
enyém volt nap, éj, s a szétfolyó este.

A démon még itt van!
Akár réges-régen,
Bár már alig látom, inkább csak érzem.
Több is van belőle, egyre csak gyűlnek,
Fejemben esténként nyersen hegedülnek.

Leszek-e karmester?
Démonból díva?
Bár tudnám, mi az,
Mi nékem ott fönt van megírva...
Rendet hogyan vágjak? Törjek tán hegedűt?
Jön-e jobb utána?
Vagy énem elmerül?

Ha el is merül tán, felbukkan majd újra!
Mint fuldokló vércse, csapok le az újra.
Ha oda a biztos, mi tart majd egészben?
Démonok nélkül,
Dermesztő hidegben.
Nem vész-e oda, az, aki vagyok?
Vagy egy dívát is követnek démonok?

Lakást vagy házat?

Amíg lakásban laksz, minden vágyad egy kertes ház. Legalábbis nekem, de mondják.

És az álmok néha megvalósulnak!

Alábbi szösszenetben az álmok és a valóság közt tátongó hihetetlen szakadékról elmélkedem, hogy segítsek pro-kontra listát felállítani azoknak, akik még csak álmodoznak, azzal az önző hátsó szándékkal, hogy talán így majd nekem gördülékenyebb lesz a bejárás.

Nézzük hát a tévhiteket, melyek a kertes ház birtoklásának idilli romantikájába csempészik a realitás érdes göröngyeit.

 

 Álom: végre külön szobájuk lesz a gyerekeknek és így majd kevesebbet tépik egymást!

Realitás: a kisebbik félni fog egyedül a szobájában (akkor is, ha már 46 éves) és innentől veled alszik, a nagyobbik szobájából pedig elviselhetetlen szag árad, és minden ajtónyitáskor szennyes ruhahalmok borulnak ki a folyosóra. Őt amúgy többé nem is nagyon fogod látni, csak ha éhes, vagy zsebpénzt kér.

 

Álom: végre mindennek lesz helye!

Realitás: nincs akkora ház, ahol ne lehetne egyetlen perc alatt akkora kuplerájt csinálni, hogy foltokban se látsszon ki a padló.

 

Álom: végre lesz kertecském, ahol a barátokkal vidám grillezéssel-tivornyázással üthetjük agyon a hétvégéket.

Realitás: a barátoknak rohadt messze van a ház, noway, hogy meglátogassanak, hiszen valahogy haza is kell jutni, nehogymá’ egy sört ne ihassanak meg.

 

Álom: végre rendet tarthatok, és a csillogó padlóról eszünk, ha nincs kedvünk kispolgári módon az asztalnál étkezni. Apropó! végre lesz asztal!

Realitás: a legalaposabban végig nyalt házban is mindig találsz egy faroktalan, kivájt szemű gyíktetemet a kanapé alatt, és a büdösbogarakat név szerint köszöntöd reggelente. Az étkezőasztalhoz pedig soha senki sem ül le étkezési szándékkal, ellenben eszményi felület az "éppen nem érek rá a helyére tenni" - dolgok gyűjtésére.

 

Álom: végre enyém lehet a legszebb kert!

Realitás: a te füved az összes szomszédénál gyorsabban nő, (minimum a heti két fűnyírás) kivéve a bal oldalit, ahol térdig ér a parlagfű. Viszont látszatra hiába nem fér el a kertedben több növény, mindig találsz majd egy zugot az akciós latin nevű izének, amit nem lehetett otthagyni a kertészetben, mert olyan jól mutatna a lonc és a viprona orealis között.

 

Álom: a gyerekek végre többet lehetnek a jó levegőn, kacagva játszadoznak majd a pázsiton, míg te nyugiban szürcsölöd a kávédat a teraszon.

Realitás: a gyerekek maximum azért dugják ki az orrukat a kertbe, hogy sértődötten érdeklődjenek, vajon hajlandó vagy-e végre valami kaját csinálni nekik. Úgy naponta nyolcszor, mert hát a jó levegő…

 

Álom. végre nem kell ablakot mosni, csak szökőévente, hiszen úgysem látja senki.

Realitás: kell. Különben a nappaliból nem tudod beazonosítani, melyik állatra kell ráordítanod, hogy fejezze be a muskátlik kifötrését, vagy azonnal hagyja abba a teraszra rondítást.

 

Álom: ott végre csend és nyugalom lesz, mikor hazavonszolod a napi stressztől és hangzavartól rojtosra szaggatott idegrendszeredet. Senki sem fúr, vés, kalapál, ordít, zenél, üstdobol…

Realitás: De. Plusz a fűnyíró és a flex.

 

 

 Mégis...., ha egyszer kertes házad lesz, soha, de soha nem mennél vissza többé egy dobozba.

Még akkor sem, ha végre egyszer sikerülne hajnali 7 előtt elérned a buszt és így elkerülve a dugót, végre egyszer időben érkeznél a városba.

 

Mert a kertes ház: Otthon. Legalábbis nekem.

 

 

 

 

 

Mérleg

Mérleg

 

 

Mindig is ellenségek voltunk. Én és Ő.

Könyörtelenül képembe vágja az igazságot, legyen szó a súlyomról, vagy arról, hol is tartok az életben.

Nem vagyok ebben (sem) különleges, az ember már csak ilyen: úgy ánblokk nem szeret szembesülni a tényekkel, ha azok teljesen mást mutatnak, mint amit kellene nekik. Mert ugye, ha valami szar, akkor az leginkább azért szar, mert mások, a körülmények, a főnök, valami fölöttes hatalom, a pirézek, az időjárás vagy a blooggy hal tehet róla. Nem én. Nem mi.

Kedves kis hazugság ez, mely lerázza a felelősség nyomasztó terhét a vállunkról, hiszen ha nem én/mi tehetünk arról, hogy a szar szar, akkor lehet rajta keseregni, lehet rajta jogosan felháborodni, lehet panaszkodni, puffogtatni a proletár dühöt, vagy csak sóhajtozni, aztán inteni egyet, és menni a dolgunkra, hogy összekaparhassunk egy újabb gombóc fekáliát a meglévő rakás hegyibe.

Szar-szar, de a miénk és legalább növekszik. Ez is valami.

És ami a miénk, az nekünk jár, azt foggal-körömmel védjük, mert hátha még ez sem lesz, hátha el akarják rabolni tőlünk, hátha van még ennél is rosszabb. Ez legalább meleg, ismerjük, meg ilyesmi. Ez az életünk.

Pedig saját tapasztalatból mondom, hogy ez az út nem vezet ám, csak a még több szarhoz, ami ugye jó irány, ha mondjuk van egy szippantós céged, más esetben azonban megfontolandó.

Ha Marika néni nem a pirézektől rettegve szidná az egész világot, mert huszadikán elfogy a nyugdíja, pedig végigdolgozta az életét, hanem belegondolna, hogy egész életében utált tanulni, egy könyvet nem olvasott el, soha nem érdekelte semmi annyira, hogy tegyen érte, viszont munkakerülő férjeket választott, mert nem hitte el, hogy jobbat is találhat és devizahitelből ment nyaralni, (mert az neki jár) aztán persze nem tudta fizetni, és jött az újabb, meg az újabb hitel, aminek folyományaként már rég a banké az örökölt kis családi ház, node ilyen az élet, az egész ország hitelből él, miért is lenne ő különb...és hopp!

Máris ott egy nagy rakás szar. Egy élet.

Ha Feri bácsi végiggondolná miért is iszik annyit, persze, mert elhagyta a felesége, akivel úgy beszélt, mintha a seggéből rángatta volna ki, és évekig hevert a kanapén, mert befuccsolt a GMK, és ő méltóságán alulinak tartotta az alkalmazotti létet, azt persze nem, hogy a felesége tartsa el. De sebaj, ott a fia, az a szemét, annak is csak megszületni volt nehéz, és sajnálja az édesapjától a betevő felest, a telefont se veszi föl, pedig a kis takonynak ez kutya kötelessége lenne, hát mire való a család?!

Aztán persze ott vannak a szerencsétlen balekok, (mint például én) akik ugyan tanultak, szorgalmasak, a belüket kidolgozzák, mégis mint a messiást várják a családi pótlékot, hogy legalább pár napig ne legyen mínuszos a bankszámla. Szomjazzák a dicséretet, a hálát, szeretnék igazolva látni saját mártíromságukat.Ők minden cég alappillérei, a pótolhatatlan kis fogaskerekek. (legalábbis szeretnék ezt gondolni, különben végtelenül szomorú lenne ez az egész, és ezzel képtelenség szembenézni)

Velük CSAK egyetlen aprócska baj van. Hogy a sok tudomány és szorgalmas önfeláldozás közben valahol elveszett számukra egy szó.

Ők a NEM-telenek. Képtelenek nemet mondani, rettegnek attól, hogy csalódást okoznak, hogy megbántanak másokat, rettegnek attól, hogy mégis pótolhatók, inkább addig húzzák az igát, mind a munkahelyen, mind a magánéletben, amíg egyszer csak vége.

Ők fordulnak le a székről, ők lesznek rákosak, ők küzdenek mentális problémákkal, szedik marokszámra a gyógyszert, hogy bírják a holnapot, mert mi lenne a világgal nélkülük? És mi lenne velük a világ nélkül, ami feladatot ad, és az illúziót, hogy szükség van rájuk?

Pedig a világ konkrétan xarik rájuk. Pótolhatók.

De ha ezt megtudnák, mi lenne? Összeomlás? Vagy végre Élet, aminek már CSAK értelmet kell találni?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Iciri-piciri kertecske  

 

Egyszer volt, hol nem volt, a kicsike halálnak kicsike facán is túl egy iciri-piciri kertecske.

Amilyen picike volt az a kert, éppolyan meseszép. Volt benne minden, ami egy egészen igazi meséhez kell: lágyan omló, buja, illatos virágok, harsogóan zöld fű, bokrocskák, fácskák, még egy aprócska szökőkút is.

Olyan gyönyörű volt az a kertecske, hogy a Mese gondolt egyet, és beleköltözött.

Hozta a kis holmiját, az egyszer voltat, a hármas számot, a jót és a gonoszt, az illatokat, fényeket-kalandokat.

Kis talicskán tolta maga előtt a Mese a legfontosabbat: a katarzist. Mert az a legnehezebb.

Tehát a mese beköltözött a kertbe és berendezkedett.

Nyugdíjazták, nem volt már rá szükség sehol. Az emberek többé nem voltak kíváncsiak rá, inkább csak gyűjtötték a pénzt, rettegtek és gonoszkodtak egymással, a gyerekek pedig a telefonjaikat nyomkodták.

Élt-éldegélt hát a mese a kertben, csendes számüzetésben és várt. Várta, mikor lesz rá ismét szükség a világban. Mikor értik meg az emberek, hogy mi a fontos. Hogy az élet igazán a pillanatban mutatkozik meg.

Pillanatokban, melyek összessége teremti a boldogságot és a mesét. A mesét, ahol a jó sok-sok megpróbáltatás árán elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését.

És a pillanatok ott vannak mindig. Szép csendben várnak. Várnak, hogy észrevegyük őket és megragadjuk a bennük rejlő lehetőségeket. Valahol itt lehet a határ a mese és a valóság között, a lehetőség, amikor a valóság mesébe fordulhat. De ha nem vagyunk rá kiváncsiak, ha észre sem vesszük a valóságtól, akkor bizony szegény Mese nem térhet vissza soha a kertecskéből a munkaerőpiacra, és minden úgy marad, ahogy van.

Pedig a kertecske gyönyörű. 

Szó-Tár

 

Valaha előkelő, patinás épület volt, központi helyen, még az online korszak előtt. Ma már lepusztult, málladozó, szegényes külsejű rom, és a nehéz tölgyfakapun belépve orrbavágja a látogatót a nincs.

A berendezés foszladozó, divatjamúlt, a termekben plafonig érő, roskadó polcok, szúette igazi fából, melyek valaha vastag politúrréteg alól mosolyogtak, mintha meg sem kottyanna nekik a rájuk katonás rendben fölsorakoztatott bőrkötéses könyvek súlya.

Apró, hajlott hátú nénike e hely ura s parancsolója. Az ő engedélye nélkül innen könyv se be, se ki, már vagy ötven éve. Szigorú kontyából egy hajszál sem szabadulhat, télen-nyáron vastag tweedszoknya rejti valaha formás lábait. Mindent tud, mindent lát.

A kapu fölött már évtizedekkel ezelőtt oxidálódott a cirkalmas réz felirat: Szó-Tár.

Hosszú-hosszú éveken át ide gyűlt az összes könyv, telides-tele azokkal a szavakkal, amik az online világban már senkinek sem kellettek.

Billegő, sánta lábú széken ült a nénike, no nem sokat, többnyire szorgalmasan rendszerezte és portalanította a gyűjteményt. Látogató nem igen akadt.

Az ablaktáblák már régen nem záródtak rendesen, rossz időben maguktól kicsapódtak és fülsiketítő zajjal robbant be a viharos szél a Szó-Tárba, fölkapva bármit, amit ért.

Az eset november elején történt, ilyenkor már korán sötétedik.

Orkánszerű szél volt aznap, az ablakok csak úgy remegtek, rázkódtak, vonyításszerű hangot hallatva.

Egy különösen erős széllöketnél hirtelen kivágódtak az üvegtáblák, és betódult a szél a patikatisztaságú terembe, port és mocskot hordva magával. Egy darabig kergetőzött a polcok között, majd találomra fölkapott egy vaskos könyvet és kizúdult vele az ablakon. A nénike leporolta tweedszoknyáját és nagy nehezen becsukta az ablakot. Érdekes: nem tűnt ijedtnek egyáltalán, inkább, mintha apró kuncogást hallatott volna, de a szél is űz ilyen tréfákat a hallóidegekkel.

Kint az utcán még egy darabig dobálta a vihar a könyvet, addig-addig, míg a szavak elkezdtek potyogni belőle. Majd a kisebb szelek hátukra vették a szavakat és szerteszét terítették a városkában.

Az elsőt egy kisfiú találta meg egy pocsolyában, kissé szétázva. Kíváncsian kihalászta és elolvasta az elmosódott betűket. Focimeccsre ment éppen, ahol az ő csapata győzött. A meccs után a kisfiú odament a vesztes csapat kapitányához és gratulált neki a játékhoz.

A második szót egy férj találta meg, aki munkából tartott hazafelé fáradtan, rosszkedvűen, magát sajnálva.

Nem nagy kedvvel lépkedett, otthon is csak az ordító gyerek és a kimerült, ingerült feleség várja, minek siessen. Egy faágra akadva látta meg a papírcetlit, szemmagasságban. Letépte és elolvasta ő is, majd tovább bandukolt. A házuk mellett betért a pékségbe és finom süteményekkel megrakodva érkezett a gyerekbőgéstől hangos házba.

 A harmadik szót egy mogorva férfi találta meg: odatapadt a szélvédőjére. Az üvegen keresztül olvasta bosszúsan a fekete betűket, majd később, hazafelé menet gondolt egyet és még elintézett egy gyors, vidám hangú telefont.

 A negyediket egy fiatal kutyasétáltató lány kapta, aki nemrég veszett össze a barátnőjével, de ő ugyan nem fog engedni, mert igenis neki volt igaza! Elolvasta ő is a fecnit, ami szinte homlokon vágta, ahogy gyalogolt a szélben. A sarkon vacillált egy kicsit, aztán balra fordult, pedig jobbra volt a rövidebb út.

.A furcsa változások egyre több helyen tűntek fel, és csak gyűrűztek az események tovább. Egyik szülte a másikat olyannyira, hogy kisvártatva nyomozás is indult az ügyben, ami végül felderítette a forrást.

 Hatástanulmány az esetről nem készült, de a Szó-Tár épületét egy év múlva kívül-belül felújították, beleértve a réztáblát is a kapu felett és a billegő lábú szék restaurálását is, amin a nénike üldögélt.

 A nyílászárók cseréjére azonban nem érkezett pénz.

süti beállítások módosítása