Mérleg

Mindig is ellenségek voltunk. Én és Ő.

Könyörtelenül képembe vágja az igazságot, legyen szó a súlyomról, vagy arról, hol is tartok az életben.

Nem vagyok ebben (sem) különleges, az ember már csak ilyen: úgy ánblokk nem szeret szembesülni a tényekkel, ha azok teljesen mást mutatnak, mint amit kellene nekik. Mert ugye, ha valami szar, akkor az leginkább azért szar, mert mások, a körülmények, a főnök, valami fölöttes hatalom, a pirézek, az időjárás vagy a blooggy hal tehet róla. Nem én. Nem mi.

Kedves kis hazugság ez, mely lerázza a felelősség nyomasztó terhét a vállunkról, hiszen ha nem én/mi tehetünk arról, hogy a szar szar, akkor lehet rajta keseregni, lehet rajta jogosan felháborodni, lehet panaszkodni, puffogtatni a proletár dühöt, vagy csak sóhajtozni, aztán inteni egyet, és menni a dolgunkra, hogy összekaparhassunk egy újabb gombóc fekáliát a meglévő rakás hegyibe.

Szar-szar, de a miénk és legalább növekszik. Ez is valami.

És ami a miénk, az nekünk jár, azt foggal-körömmel védjük, mert hátha még ez sem lesz, hátha el akarják rabolni tőlünk, hátha van még ennél is rosszabb. Ez legalább meleg, ismerjük, meg ilyesmi. Ez az életünk.

Pedig saját tapasztalatból mondom, hogy ez az út nem vezet ám, csak a még több szarhoz, ami ugye jó irány, ha mondjuk van egy szippantós céged, más esetben azonban megfontolandó.

Ha Marika néni nem a pirézektől rettegve szidná az egész világot, mert huszadikán elfogy a nyugdíja, pedig végigdolgozta az életét, hanem belegondolna, hogy egész életében utált tanulni, egy könyvet nem olvasott el, soha nem érdekelte semmi annyira, hogy tegyen érte, viszont munkakerülő férjeket választott, mert nem hitte el, hogy jobbat is találhat és devizahitelből ment nyaralni, (mert az neki jár) aztán persze nem tudta fizetni, és jött az újabb, meg az újabb hitel, aminek folyományaként már rég a banké az örökölt kis családi ház, node ilyen az élet, az egész ország hitelből él, miért is lenne ő különb...és hopp!

Máris ott egy nagy rakás szar. Egy élet.

Ha Feri bácsi végiggondolná miért is iszik annyit, persze, mert elhagyta a felesége, akivel úgy beszélt, mintha a seggéből rángatta volna ki, és évekig hevert a kanapén, mert befuccsolt a GMK, és ő méltóságán alulinak tartotta az alkalmazotti létet, azt persze nem, hogy a felesége tartsa el. De sebaj, ott a fia, az a szemét, annak is csak megszületni volt nehéz, és sajnálja az édesapjától a betevő felest, a telefont se veszi föl, pedig a kis takonynak ez kutya kötelessége lenne, hát mire való a család?!

Aztán persze ott vannak a szerencsétlen balekok, (mint például én) akik ugyan tanultak, szorgalmasak, a belüket kidolgozzák, mégis mint a messiást várják a családi pótlékot, hogy legalább pár napig ne legyen mínuszos a bankszámla. Szomjazzák a dicséretet, a hálát, szeretnék igazolva látni saját mártíromságukat.Ők minden cég alappillérei, a pótolhatatlan kis fogaskerekek. (legalábbis szeretnék ezt gondolni, különben végtelenül szomorú lenne ez az egész, és ezzel képtelenség szembenézni)

Velük CSAK egyetlen aprócska baj van. Hogy a sok tudomány és szorgalmas önfeláldozás közben valahol elveszett számukra egy szó.

Ők a NEM-telenek. Képtelenek nemet mondani, rettegnek attól, hogy csalódást okoznak, hogy megbántanak másokat, rettegnek attól, hogy mégis pótolhatók, inkább addig húzzák az igát, mind a munkahelyen, mind a magánéletben, amíg egyszer csak vége.

Ők fordulnak le a székről, ők lesznek rákosak, ők küzdenek mentális problémákkal, szedik marokszámra a gyógyszert, hogy bírják a holnapot, mert mi lenne a világgal nélkülük? És mi lenne velük a világ nélkül, ami feladatot ad, és az illúziót, hogy szükség van rájuk?

Pedig a világ konkrétan xarik rájuk. Pótolhatók.

De ha ezt megtudnák, mi lenne? Összeomlás? Vagy végre Élet, aminek már CSAK értelmet kell találni?