Neked is ismerősek az alábbi panelek? És a jelentésük?

⦁ Szereted a kihívásokat - Minimális imputból, minimális erőforrással kell megalkotnod a 150 %-ot, tegnapra, 5 módosítókörben, a szükséges büdzsé felének a tizedéből.

⦁ Bírod a nyomást - Közben ütnek is.

⦁ Terhelhető vagy - Az összes terheltet hozzád irányítják.

⦁ Erősséged a multitasking - Próbálgatják, mi az abszolút minimum létszám ahhoz, hogy elketyegjen a cég.

⦁ Díjnyertes iroda - Van egy 200 ft-ot bedobós, műanyag-gömbös játékgép a recin, esetleg egy billegő csócsóasztal, libbenő boxzsák, bárpultnak álcázott rumliszoba, vagy életnagyságú helikoptermakett a fogadótérben, de saját asztalod nem lesz. Vándorolhatsz a nyomorult laptopoddal minden áldott nap, helyet keresgélve, és a töltőt is hozhatod otthonról.

⦁ Lételemed a pörgés - Lásd előző pont, plusz a "meetingek számának csökkentése" témájú meetingek a naptáradban.

 .⦁ Nem hiszünk a Home office-ban - "Nem bízunk benned. Biztosan lógni akarsz." Nos, akkor valószínűleg a ti otthon végzett munkátoknak nincs látszatja, de ezzel nincs mindenki így. Bizonyos munkaköröknél, feladatoknál a nyugodt, koncentrációt támogató környezet növelheti a hatékonyságot. 

⦁ Gyümölcsnap - A kedvencem. Ez utoljára az oviban motivált.

⦁ Kutyabarát iroda - sokszor nem jutsz majd haza emberi időben a kutyá(i)dhoz, (így a kollégákat idegelheted a rohangászásukkal az amúgyis koncentrációgyilkos open office-ban. Mondom ezt kutyásként)

⦁Versenyképes fizetés - Lett volna 15 éve a Balkánon, de legalábbis az infláció előtt.

⦁ Jófej munkatársak - ezt meg majd én eldöntöm. :)

Kérdés: Mi szükség ezekre a gyermeteg panelekre? 

Ha a valóságot írnák bele a hirdetésekbe a munkakörökhöz tartozó feladatokról-elvárásokról, és a pozíció előnyeiről, az elsőre sokkoló lehet ugyan, de rengeteg időt és pénzt takarítana meg mind a munkáltatói, mind a munkavállalói oldalnak.

Hogy bizonyos munkakörökre nem lenne jelentkező? 

Én nem becsülném ennyire alá az őszinteség kelendőségét.

Szóval csak kreatívan!

A dzsingiszshit egészen új szintre lépett az utóbbi években, a hőmérséklet még a mérsékelten kontinentális Magyarországon élő mérsékelten idegroncs embereket is megviseli. Hol van már az az idő, mikor a 30 fokban a világvégére készültünk, és mindenki kétségbeesve igyekezett megoldást találni a forró napok elviselhetővé tételére?

Annó ki-ki lehetőségeihez és kreativitásához mérten dolgozta ki a túlélési stratégiáját: ekkor jelentek meg a Balatonba becipelt műanyag kerti szetteken billegő, sörben pácolódó óbégató hordák, ekkor érte fénykorát az Ifa-plató kifóliázása és vízzel feltöltése, valamint a hidratálás fontosságán sör és tüske mellett meditáló utca embere, aki szívesen nyilatkozott is módszeréről a médiában, mely felvételt tartalmazó VHS azóta is ott fityeg celluxszal beragasztva a családi legendáriumban.

Nos, ez már a múlt. Most már szívesen ejtőznénk a kellemes 30 fokban, ha tehetnénk. Mivel azonban a 40 az új harminc, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni a nyú vévhez és új módszereket keresni.

Lássuk hát, milyen új, rentábilis megoldások vannak közérzetünk javítására ebben a kutyamelegben. – a teljesség igénye nélkül:

• Párakapu másodkézből , vagy egy sima, 40 éves, repedezett slag a plafonra rögzítve

• Kutyamedence - az egész családnak. Beleáztatod a kutyát, utána melléfekszel, vagy bezárkózol vele a spájzba

• Vizet spriccelő álló ventilátor – simából is simán megberhelhető, de csak az egyszer használatos verzió

• Légkondi a szomszéd mérőórájára kötve

• Kerti párnahuzatba töltött jégakkuszett.

• Slagra kötött, előzőleg zsákvarrótűvel több helyen kiszurkált gumimatrac

• Jégkrém-minőségellenőri pozíció hómoffiszban

• Fagyasztott gyümölcspálinka

• Jégsaláta

Egyéb homméd ötleteiket „ Ittt döglök meg” jeligére tehetitek jégre.

Belenézel a tükörbe és megrottyansz: baszki, ez mikor történt? Hova lettem?

Nosza, muszáj valamit sportolni, de hát utálom, mint a xart. Alapvetően lusta vagyok, futni, meg csak a gyávák futnak, kondizni csak a tetkós barmok papucsban, szőrös nagylábujjal, eh, nincs az az Isten. Ezeket valaki pénzeli, semmi dolguk az életben, különben meg simán hülyék mindenhez, hát muszáj csóróknak bizonyítani valamiben. Öncélú faszság, minek tagadjuk.

Node, valamit kéne, mert, hát na. Itt fáj, ott fáj, különben se jönnek rám a gimis cuccaim, (amiket nem dobtam ki, mert egyrészt pénzbe került, másrészt emlék, harmadrészt, nekem már akkor is volt izlésem) meg olyan kínos is ez a tespedés. Most üljek otthon, oszt, ha megkérdik, milyen volt a hétvége, mit mondok? Hogy megint vedeltem a piát a teraszon, meg szentségeltem, hogy kva flex, meg mindjárt hétfő? Amíg úgy csinálok, mintha sportolnék, addig se vagyok otthon, majd valaki megcsinálja a házimunkát, aztán hátha rákapok a dologra, ki tudja, annyi faszság okoz függőséget.

Egyszer kell nekiállni, aztán kicsit kitartani (valami tudatmódosítóval, vagy nem is értem, hogyan csinálják), és amúgy is mindenki azt mondja, hogy majd jó lesz, orgazmus a 12. kilinél, meg ilyenek, Az meg amúgy rám fér.. Ha meg mégsem jön be, akkor legalább úgy lesz véleményem valamiről, hogy nem csak a fotelból ugatok, hanem kipróbálom. Persze előre tudom, hogy xar, és az is lesz. Ez pedig, akárki akármit mond, sikerélmény: Én megmondtam. Előre.

Elkezdtem, kitartok. Jobban érzem magam, jobban nézek ki. Orgazmus nincs.

Tudtam, hogy átbaszás.:)

Ovis volam, olyan 4-5 éves lehettem, mikor egyik napról a másikra elköltöztünk.

Tisztán emlékszem: volt egy kebelbarátnőm, kiskorú H. Tímea (eskü így hívták), Druszám.

Nagyon-nagyon szeretett, és szerintem én is őt. Együtt jártunk oviba, ovi után együtt mentünk a tornaedzésre, utána meg a játszótérre. Mindig együtt voltunk, amire csak emlékszem. Az a világ, amit beláthattunk, a kettőnké volt, csak mi voltunk egymásnak mindig, onnantól, hogy anyukánk leadott az oviba, amíg értünk jöttek. Sőt, még azon is túl.

Emlékszem, egyszer berendelték anyukámat, mert elloptam az oviból egy fröccsöntött gepárdot.

Pedig én csak H. Timit akartam hazavinni, az együtt töltött időt akartam valahogy átmenteni addig, míg nem lesz másnap.

És egyszer csak elköltöztünk.

Csak úgy.

Volt időm elköszönni H. Timitől, anyukám a játszótérre vitt, és én akkor már tudtam. Vigaszdíjként kaptam egy moncsicsit, amit már nagyon-nagyon régóta akartam.

Odamentem a hintához, és hintáztunk H. Timivel. És akkor én megmondtam.

Hogy vége. Hogy nincs többé ovi, se torna, se gepárd. De van egy moncsicsim! És ő is megsimogathatja. És nagyon, de nagyon fájt a szívem.

H. Timi elkérte a moncsicsit és furcsán eltorzult az arca, erre nagyon emlékszem.

Fogta a moncsicsimet, és teljes erővel nyomta, betörte az arcát, aztán visszaadta azzal, hogy szia!

Ennyi volt. Ja nem, még lökött egyet a hintán, alig tudtam elugrani.

Érdekes, hogy a korral nem változik semmi. Vagy te töröd szét a moncsicsit, vagy te vagy a moncsicsi.

Pedig a moncsicsi-harcban csak vesztesek vannak.

Egy feljegyzés keveredett elő valahonnan, megsárgult papíron fújta a szél az udvarunkba:

„Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze-messze a páneurópai pikniktől:

Hergengócia királya képszámlálást rendelt el.

A válaszadás önkéntesen kötelező volt, finom noszogatásként pénzbüntetést kilátásba helyezve a húzodozó alattvalóknak.

Nyilatkozott hát mindenki becsülettel, névvel vállalva buzgón válaszolt személyes és annál is személyesebb kérdésekre.

Digitális papírra vésve mindazt, hogy milyen és hány képet birtokol, éppúgy, mint azt, hogy mely képek előtt imádkozik, van-e és milyen képzavara, képes-e bizonyos dolgokra, és ha nem, miért nem.

Hergengócia lakossága kötelességtudóan osztotta meg hőn szeretett uralkodójával mindezt, nem csak saját magáról, de kiskorú gyermekeiről is.

Teltek-múltak a hetek, a képszavazást kiértékelték.

Kapott is minden alattvaló egy névre szóló köszönőlevelet tértivevénnyel – az uralkodó nem volt rest, küldött ilyen gazsulát a gyermekeknek is, volt abban még kakasos nyalóka is. Meg egy kód: SC - 4623.

Minden levélben más.

Teltek-múltak a hetek ismét, majd újabb levél érkezett, kis felvarrót takart a boríték, rajta a korábban már megkapott kódszámmal. Hergengócia uralkodója szívhez szóló levélben kérte, viseljék az alattvalók, ki-ki a saját kódját, a sötétben bujkáló ellenségtől csakis így menekedhet a királyság.

Hordták hát az alattvalók büszkén, hiszen a király az ő segítségükkel tartja távol a gonoszt, ezen a kis felvarrón igazán ne múljon a győzelem!”

A történet feljegyzése itt abbamaradt.

Őszintén remélem, hogy feljegyzője - legyen most bárhol -  egy csodaszép házban éldegél, melynek homlokzatán ott látható az SC - 4623-as szám.

Rettegünk. Nulla huszonnégyben, most már évek óta.

Talán még sosem volt ekkora választék a rettegnivalókból, külön piac épült rá, és a kínálat még mindig csak lábujjhegyen nyújtózva pipiskedik, hogy felérje a kereslet szintjét.

Mert rettegni kell, muszáj, érdemes, előrelátó, felelősségteljes és nem utolsó sorban szórakoztató.

Míg rettegünk, nem kell gondolni sehová sem tartó tyúxaros életünkre, nem kell célokat kitűzni, nem kell kérdéseket feltenni és válaszokat találni, nem kell, hogy értelmet találjunk a létezésünknek.

Kéjes borzongással ugrunk fejest nap mint nap a borzalmas gondolatok tengermélyére, reménykedve, hogy nincs ott egy szikla, ami azonnal véget vetne rettegésünknek, mert jobb félni...

És annyi mindentől lehet:

• a vírustól
• az oltástól
• a bezártságtól
• a korlátozásoktól
• attól, hogy miért nincsenek korlátozások
• hogy megmarad-e a munkahelyünk, cégünk, életszínvonalunk
• hogy összeomlik-e a gazdaság, vagy csak ellopják
• hogy miből fogunk megélni
• hogy megfertőzünk másokat
• hogy minket fertőznek meg
• a mellékhatásoktól
• a mentális hatásoktól
• a mentális mellékhatásoktól
• a mentális mellékhatások hosszú távú hatásaitól
• attól, hogy mindenki megőrült…

Pedig csak mi fogunk lassan.