Ovis volam, olyan 4-5 éves lehettem, mikor egyik napról a másikra elköltöztünk.

Tisztán emlékszem: volt egy kebelbarátnőm, kiskorú H. Tímea (eskü így hívták), Druszám.

Nagyon-nagyon szeretett, és szerintem én is őt. Együtt jártunk oviba, ovi után együtt mentünk a tornaedzésre, utána meg a játszótérre. Mindig együtt voltunk, amire csak emlékszem. Az a világ, amit beláthattunk, a kettőnké volt, csak mi voltunk egymásnak mindig, onnantól, hogy anyukánk leadott az oviba, amíg értünk jöttek. Sőt, még azon is túl.

Emlékszem, egyszer berendelték anyukámat, mert elloptam az oviból egy fröccsöntött gepárdot.

Pedig én csak H. Timit akartam hazavinni, az együtt töltött időt akartam valahogy átmenteni addig, míg nem lesz másnap.

És egyszer csak elköltöztünk.

Csak úgy.

Volt időm elköszönni H. Timitől, anyukám a játszótérre vitt, és én akkor már tudtam. Vigaszdíjként kaptam egy moncsicsit, amit már nagyon-nagyon régóta akartam.

Odamentem a hintához, és hintáztunk H. Timivel. És akkor én megmondtam.

Hogy vége. Hogy nincs többé ovi, se torna, se gepárd. De van egy moncsicsim! És ő is megsimogathatja. És nagyon, de nagyon fájt a szívem.

H. Timi elkérte a moncsicsit és furcsán eltorzult az arca, erre nagyon emlékszem.

Fogta a moncsicsimet, és teljes erővel nyomta, betörte az arcát, aztán visszaadta azzal, hogy szia!

Ennyi volt. Ja nem, még lökött egyet a hintán, alig tudtam elugrani.

Érdekes, hogy a korral nem változik semmi. Vagy te töröd szét a moncsicsit, vagy te vagy a moncsicsi.

Pedig a moncsicsi-harcban csak vesztesek vannak.