Lassan egy éve nyomjuk a (Co)vidám hétköznapokat, fél éve meg a Home Office 2.0-át, aminél már csak egy kicsit kell még kitartani, maximum pár hét, és abból is eltelt már majd 6 hónap, szóval minden remek, most ez van, de fogunk mi még összeülni, bréjnsztormingolni, meg a teraszon közösen kávézni, de főleg 18.00-kor befejezni a munkanapot, ami valahogy sosem akar összejönni itt a nagy otthoni láblógatásban.

Kicsit félek is tőle, milyen lesz, ha egyszer csak kitárul a nagyvilág - helyett a kertkapu, és végre szabaddá válik az út a munkahelyre hajnali fél 7-kor, mert később már esélytelen bejutni Budakesziről a Citybe.

Bezötyögök majd vidáman, a 22-es busz ablakára tapadva, magamba szívom a látványt, meg a szabadság illatát a maszk alatt, némi átszállással berobbanok a hangulatos budai villába, nyakába borulok az első kollégának, mert sanszosan kilesz a tüdőm ennyi sporttól éhgyomorra.

Utána mind összegyűlünk és hétindító gyanánt elmeséljük, kivel mi történt, mióta nem láttuk egymást…

Pontosan egyetlen perc múlva pedig fejest ugrunk a tennivalókba, gyorsan és hatékonyan abszolváljuk nemcsak az aznapi, de a 2023-as feladatok jó részét is, hiszen nem lesz VPN-hiba, kaszálás, elromlott autó, futár érkezése, éhes, vagy csak simán kamasz kölök, töröttlábú házastárs, tüzelő, vagy autóelcsapott házikedvenc, szaporán fosó családtag, digitális oktatás, csakis és kizárólag az alkotó tevékenység!

Arra az egészen valószínűtlen esetre - de ha mégis, akkor is csak pár hét - ha a fentiek még egy darabig nem válnának valósággá: mindenkinek bivalyerős immunrendszert, és olyan acélidegeket kívánok, amilyen egyedül Chuck Norrisnak volt – a pandémia előtt.