Rettegünk. Nulla huszonnégyben, most már évek óta.

Talán még sosem volt ekkora választék a rettegnivalókból, külön piac épült rá, és a kínálat még mindig csak lábujjhegyen nyújtózva pipiskedik, hogy felérje a kereslet szintjét.

Mert rettegni kell, muszáj, érdemes, előrelátó, felelősségteljes és nem utolsó sorban szórakoztató.

Míg rettegünk, nem kell gondolni sehová sem tartó tyúxaros életünkre, nem kell célokat kitűzni, nem kell kérdéseket feltenni és válaszokat találni, nem kell, hogy értelmet találjunk a létezésünknek.

Kéjes borzongással ugrunk fejest nap mint nap a borzalmas gondolatok tengermélyére, reménykedve, hogy nincs ott egy szikla, ami azonnal véget vetne rettegésünknek, mert jobb félni...

És annyi mindentől lehet:

• a vírustól
• az oltástól
• a bezártságtól
• a korlátozásoktól
• attól, hogy miért nincsenek korlátozások
• hogy megmarad-e a munkahelyünk, cégünk, életszínvonalunk
• hogy összeomlik-e a gazdaság, vagy csak ellopják
• hogy miből fogunk megélni
• hogy megfertőzünk másokat
• hogy minket fertőznek meg
• a mellékhatásoktól
• a mentális hatásoktól
• a mentális mellékhatásoktól
• a mentális mellékhatások hosszú távú hatásaitól
• attól, hogy mindenki megőrült…

Pedig csak mi fogunk lassan.