Egy depressziós naplója. 0. 1.

Nem segít, ha a elmondod, hogy mindenem megvan. Gyönyörű család, ház, munka, nyaraló…Ettől lelkifurdalásom lesz, és még rosszabbul érzem magam.

Nem segít, ha a kötelességtudatomra apellálsz, és hangsúlyozod, ki mindenkinek van rám szüksége. Ettől lelkifurdalásom lesz, és még rosszabbul érzem magam.

Nem segít, ha azt mondod, más összetenné a két kezét a helyemben, mert másnak se ez, se az. Ettől lelkifurdalásom lesz, és még rosszabbul érzem magam.

Nem segít, ha azt mondod, ne igyak, ne dohányozzak, mert meghalok, és különben is rossz példát mutatok a gyerekeknek. Ettől lelkifurdalásom lesz, és még rosszabbul érzem magam.

Nem segít, ha azt mondod, tűzzek ki célokat. Ettől lelkifurdalásom lesz, és még rosszabbul érzem magam.

Ne mondd, hogy hibáztam, hogy valamiben nem vagyok elég jó. Ettől lelkifurdalásom lesz, és még rosszabbul érzem magam.

Nem akarok célokat, nem akarok felelősséget és nem akarom, hogy függjenek tőlem mások. Mert hatalmas teher, és én nem bírom.  Tudom, vállaltam. Csinálom, ahogy tőlem telik. De sosem tudom tökéletesen. Ettől lelkifurdalásom lesz, és még rosszabbul érzem magam.

A világ ijesztő, érthetetlenül gonosz, sötét és tele van felelősséggel, ami agyonnyom. Reggeltől estig egy nyomasztó szorongás minden. Minden egyes nap. Pedig az élet gyönyörű. És én látom. Süt a nap, kék az ég, a növények élnek, fejlődnek, lélegeznek. Az állatok önzetlenek és imád engem mindahány. Látom. És ez pillanatokra segít is. Olyankor jelen vagyok. Vagy ha építkezünk, alkotunk, létrehozunk valamit. Az jó. Olyankor ott vagyok. Benne a jelenben, mint egy normális ember. De ezek pillanatok.

Egyetlen dolog van, ami segít: a humor. Ha nevethetek valamin, az már nem félelmetes, nem nyomasztó, azt uralom.

Ha velem nevetsz, az az egyetlen, amit tehetsz.

Egy hónap túl hosszú… Ha teljesen felkészítetlenül kell helytállnod a teljesen előkészítetlen digitális felületeken otthonról, munka mellett oktatva gyermekeidet.

Egy hónap túl rövid… Hogy egy személyben szülőként, tanárként és munkavállalóként beletanulj, és hibák nélkül abszolváld a párhuzamosan futó feladatok tömkelegét.

Egy hónap túl hosszú… Ha teljesen felkészítetlenül kell helytállnod, és a teljesen előkészítetlen digitális felületeken kell otthonról oktatnod a gyermekeid mellett még mások gyermekeit és egyúttal a szüleiket.

Egy hónap túl rövid… Hogy tanárként, szülőként beletanulj és hibák nélkül abszolváld a párhuzamosan futó feladatok tömkelegét.

Egy hónap épp elég…  Hogy megtanuljuk, mi a különbség az oktatás és a kioktatás között.

Egy hónap épp elég…  Hogy megtanuljuk, mi a különbség a segítőkészség és a seggfejség között.

Egy hónap épp elég…  Hogy megtanuljuk, mi a különbség ember és ember között.

A következő hónap reméljük, épp elég lesz…hogy megtanuljuk az empátiát.

Az úgy volt, hogy jött ez a koronás apokalipszis, és egyik napról a másikra felfordult a világ.

Az emberek több pártra szakadtak.

Voltak, akik elveszítették a megélhetésüket.

Voltak, akik az idegösszeomlás szélén táncolva próbáltak megfelelni a rájuk szakadt párhuzamos szerepeknek: dolgoztak, gyerekekre vigyáztak, vitték a háztartást, számos felületen próbálták követni és koordinálni a digitális oktatás forradalmát, gondoskodni az állatokról, közben feleségnek, anyának és tanárnak lenni egyszerre.

Voltak, akik tanárként 30 gyerekkel csinálták ugyanezt az otthonukból.

Voltak, akiknek különösebb kötelezettségük nem lévén, a bezártságtól és az unalomtól szenvedtek.

Voltak, akiknek muszáj volt kimerészkedni a vírusos világba, hogy megtartsák munkájukat.

Voltak, akik kimerészkedtek a vírusos világba, mert segíteni akartak másokon.

Voltak, akik kihasználva a pánikot, tízszeresére emelték termékeik árát.

És persze voltak, akik magasról lexartak mindenkit és vidáman piknikeltek munkaidőben maszk nélkül a köztereken.

Telt-múlt az idő…

Azok, akik elvesztették a megélhetésüket, éhen haltak.

Azok, akikre temérdek feladat szakadt, alkoholisták lettek, és meghaltak.

Azok, akik otthon unatkoztak, belehaltak az unalomba.

Azok, akiknek muszáj volt kimenni, megfertőződtek és meghaltak

Azok, akik segíteni akartak másokon, megfertőződtek és meghaltak.

Viszont azok, akik lexartak mindenkit, még most is ott piknikelnek munka és karanténidőben a köztereken...

Minden pontosan így történt volna, ha a Rendező át nem írja az eredeti forgatókönyvet.

Ennek hatására azonban a vírus mutálódni kezdett.

Többé nem kaphatta el akárki, csak a piknikelő degenerált senkiháziak, maszk nélkül a köztereken.

A többiek ekkor mind vidáman kirajzottak otthonaikból és legott agyonverték az áremelőket.

Mert kell, hogy legyen happy end...

Egyszer volt, hol nem….volt egyszer egy asszony. Vidám volt, nevetős, de meg is volt rá minden oka: két szép gyermeke volt, kicsi házacskája, takaros udvara. Dolgozott is keményen: tanult a gyerekekkel, mosott-főzött takarított, rendben tartotta a kertet, éldegélt szépen, dolgosan.

Míg egy nap meglátott egy kis piros csizmát a kirakatban. Olyan helyre kis csizma volt, hogy az asszony szíve nagyot dobbant és abban a percben tudta: nem élhet a csizma nélkül.

Igen ám, de a csizmácskáért pénzt kértek a boltocskában, nem is keveset.

Törte-törte a fejét az asszony, mitévő legyen, hogy a csizmácskához jusson, mert pénze sosem volt.

Gondolt egyet az asszony és beállt cselédnek a szomszédhoz. Azt csinálta, amit eddig: főzött-mosott-takarított, tanult a szomszéd gyerekekkel. De most már pénzért. Gyűlt-gyűlt a pénz a csizmácskára, de az asszony egyre fáradtabb és kedvetlenebb lett, hiszen otthon ugyanúgy reá várt a munka, mint mielőtt elszegődött volna.

Nem jó ez így, nem bírom erővel – vakarta a fejét, hát átkopogott a másik szomszédba és felfogadta a szomszédasszonyt cselédnek. A kis piros csizmácskára így nem került pénz, az asszony tovább dolgozott hát keményen.

Így ment ez egy darabig, de a szomszédasszony sem bírta a két műszakot, átkopogott ő is a szomszédba és cselédet fogadott.

Telt múlt az idő, a faluban már mindenki másra főzött-mosott, más kertjét rendezte, más gyerekeivel tanult serényen.

A kis piros csizmácska pedig ott álldigált továbbra is a kirakatban. Csak aki nagyon figyelt, vehette észre, hogy tűzpiros színe egyre fakóbb lett, egyre áttetszőbb.

Majd egyszer csak eltűnt a kirakatból, mintha soha nem is lett volna. A faluban többé nem látták.

Hogy hová lett, arról nincsenek feljegyzések, de nem is érdekel már senkit.

Tegnap arra ébredtem, hogy a leköltözött a Mennyország.
Ide biza, a Földre.
Fehér köntösben, puhán-frissen, jó illatúan, szikrázón. Ha jobban belegondolok, egy kis kékes árnyalata is volt, amolyan földöntúli, stílusosan.
Nyugalmat árasztott, és ahogy belenéztem, bele a közepébe, olyan csendes volt, olyan békés, hogy úgy éreztem: soha többé sehová. Minek? Ilyen úgysem lesz.
Nagy pelyhekben hullott, ha kidugtam a nyelvem, elolvadt a kávén. Megült a fák ágain, fura-szép kis sipkák alatt bólogattak a gallyak...
És akkor, ott, rájöttem!
Kurvára leszakad a kitekerve hagyott árnyékoló a kibaszott hótól!

Surranó-szisszenő, zizegő-pihegő,

koppanó-zuttyanó, élesen sivító

Neszek az éjszakában.

Surrannék-szisszennék, messzire rohannék,

De testem oly merev! Csak félek?

Nem, rettegek!

Ülök itt bénultan, mint béka az ólban,

köröttem mind neszek.

Gyertek, szeressetek!

Fény gyúl odabenn, a lányom kiabál!

"Anyaaa! Mit csinálsz?

Koppan a pohár.

Leteszem sebesen,

ott ásít üresen.

Most erős kell legyek,

Halkulnak a neszek,

Hisz ott bent a fényben, 

Rám vár a gyerek.

Most éppen jó nekem.
Itt és most létezem!
Most nem bánt senki sem,
Most nem kell sietnem,
Enyém a végtelen.
Most nincs más semmi sem,
Csak érzem, hogy jó nekem.

Csak nézem a két kezem,

Olcsó kis fénytelen

Életem.

Megtelt most hirtelen.

E pár perc jár nekem!

Megvettem.

Vénytelen.

Cél ez is, álmodtam, 

Milyen lesz birtokban.

Szekrénybe bedobtam,

Ott vár rám talonban.

Egyszer majd kiveszem, 

Forgatom, nézegetem,

Mikor már nem jelent

Nekem semmit sem.

Egyszer régen, nagyon régen,
Démon voltam,
Igazán, egészen!
Vörös démon, fekete ruhában,
Fél Budapest bomlott utánam.
Vörös démon, fekete ruhában,
Hastájon villanó vörös hennamintával.
Feketén csillanó sarkakon billegve,
enyém volt nap, éj, s a szétfolyó este.

A démon még itt van!
Akár réges-régen,
Bár már alig látom, inkább csak érzem.
Több is van belőle, egyre csak gyűlnek,
Fejemben esténként nyersen hegedülnek.

Leszek-e karmester?
Démonból díva?
Bár tudnám, mi az,
Mi nékem ott fönt van megírva...
Rendet hogyan vágjak? Törjek tán hegedűt?
Jön-e jobb utána?
Vagy énem elmerül?

Ha el is merül tán, felbukkan majd újra!
Mint fuldokló vércse, csapok le az újra.
Ha oda a biztos, mi tart majd egészben?
Démonok nélkül,
Dermesztő hidegben.
Nem vész-e oda, az, aki vagyok?
Vagy egy dívát is követnek démonok?

Amíg lakásban laksz, minden vágyad egy kertes ház. Legalábbis nekem, de mondják.

És az álmok néha megvalósulnak!

Alábbi szösszenetben az álmok és a valóság közt tátongó hihetetlen szakadékról elmélkedem, hogy segítsek pro-kontra listát felállítani azoknak, akik még csak álmodoznak, azzal az önző hátsó szándékkal, hogy talán így majd nekem gördülékenyebb lesz a bejárás.

Nézzük hát a tévhiteket, melyek a kertes ház birtoklásának idilli romantikájába csempészik a realitás érdes göröngyeit.

 Álom: végre külön szobájuk lesz a gyerekeknek és így majd kevesebbet tépik egymást!

Realitás: a kisebbik félni fog egyedül a szobájában (akkor is, ha már 46 éves) és innentől veled alszik, a nagyobbik szobájából pedig elviselhetetlen szag árad, és minden ajtónyitáskor szennyes ruhahalmok borulnak ki a folyosóra. Őt amúgy többé nem is nagyon fogod látni, csak ha éhes, vagy zsebpénzt kér.

Álom: végre mindennek lesz helye!

Realitás: nincs akkora ház, ahol ne lehetne egyetlen perc alatt akkora kuplerájt csinálni, hogy foltokban se látsszon ki a padló.

Álom: végre lesz kertecském, ahol a barátokkal vidám grillezéssel-tivornyázással üthetjük agyon a hétvégéket.

Realitás: a barátoknak rohadt messze van a ház, noway, hogy meglátogassanak, hiszen valahogy haza is kell jutni, nehogymá’ egy sört ne ihassanak meg.

Álom: végre rendet tarthatok, és a csillogó padlóról eszünk, ha nincs kedvünk kispolgári módon az asztalnál étkezni. Apropó! végre lesz asztal!

Realitás: a legalaposabban végig nyalt házban is mindig találsz egy faroktalan, kivájt szemű gyíktetemet a kanapé alatt, és a büdösbogarakat név szerint köszöntöd reggelente. Az étkezőasztalhoz pedig soha senki sem ül le étkezési szándékkal, ellenben eszményi felület az "éppen nem érek rá a helyére tenni" - dolgok gyűjtésére.

Álom: végre enyém lehet a legszebb kert!

Realitás: a te füved az összes szomszédénál gyorsabban nő, (minimum a heti két fűnyírás) kivéve a bal oldalit, ahol térdig ér a parlagfű. Viszont látszatra hiába nem fér el a kertedben több növény, mindig találsz majd egy zugot az akciós latin nevű izének, amit nem lehetett otthagyni a kertészetben, mert olyan jól mutatna a lonc és a viprona orealis között.

Álom: a gyerekek végre többet lehetnek a jó levegőn, kacagva játszadoznak majd a pázsiton, míg te nyugiban szürcsölöd a kávédat a teraszon.

Realitás: a gyerekek maximum azért dugják ki az orrukat a kertbe, hogy sértődötten érdeklődjenek, vajon hajlandó vagy-e végre valami kaját csinálni nekik. Úgy naponta nyolcszor, mert hát a jó levegő…

Álom. végre nem kell ablakot mosni, csak szökőévente, hiszen úgysem látja senki.

Realitás: kell. Különben a nappaliból nem tudod beazonosítani, melyik állatra kell ráordítanod, hogy fejezze be a muskátlik kifötrését, vagy azonnal hagyja abba a teraszra rondítást.

Álom: ott végre csend és nyugalom lesz, mikor hazavonszolod a napi stressztől és hangzavartól rojtosra szaggatott idegrendszeredet. Senki sem fúr, vés, kalapál, ordít, zenél, üstdobol…

Realitás: De. Plusz a fűnyíró és a flex.

 Mégis...., ha egyszer kertes házad lesz, soha, de soha nem mennél vissza többé egy dobozba.

Még akkor sem, ha végre egyszer sikerülne hajnali 7 előtt elérned a buszt és így elkerülve a dugót, végre egyszer időben érkeznél a városba.

Mert a kertes ház: Otthon. Legalábbis nekem.