Állat márpedig kell.  Felelősségtudatra nevel, gondoskodni tanít, (mármint téged, mint szülőt, ne dőlj be annak a tévhitnek, hogy majd a gyerekedet is) örömet és szeretetet hoz ebbe az elbaszott világba, feledteti velünk embertársaink kisstílű geciségeit.

Szóval az állat olyan alapvető kelléke egy boldog családi otthonnak, mint a Tindernek a match-jel.

Ha ezeket az alapvető igazságokat beláttad és sikerült is beszerezned mentésből, nem várt alomból vagy drága pénzért az új családtagot, rájössz, hogy az életed oly módon lép szintet, ami előbb utóbb addikcióhoz vezet, és végül azt veszed észre, hogy több az állat körülötted, mint az ember. Mondjuk ez mindenhol így van.  De ez azért más.

Ahogy telik az idő, megvilágosodsz, hogy így, ilyen önzetlenül soha senki sem fog szeretni, és érzed, hogy te is a fél karodat adnád a szőrös, vagy kevésbé szőrös jószágért. Ami így is lesz, ha éjszaka jut eszedbe, hogy elfelejtettél neki tápot venni.

Jómagam egy féléves labrador, egy macska és egy szobanövény zsebtacskó, Fifike boldog gazdájaként már jó ideje enyhe szánalommal tekintek a szabványtetkókkal villogókra, hiszen az én végtagjaim gyönyörű, egyedi ábrákkal csíkozottak, melyek valódi, örökérvényű vérszerződéssel fűznek össze szívem szőrös választottjaival.

És az az illat! Az otthon eszenciája hiányzik azokból a kecókból, ahol nem facsarja az ember orrát az ázott szőrszag mindent átitató illat-orgiája!

Kedves, összetartó erőt, hajlékonyságot és kitartást fejlesztő program a mindennapi kerti xarszedés is, mások meg mi pénzt kifizetnek, holmi személyi edzőkre…

Mindent egybevetve: én már jó ideje továbbgörgetem az olyan bútorhiredetéseket, amik úgy kezdődnek: „Kisállat és dohányfüstmentes lakásból”

Hát van ezeknek életük? �