Valaha előkelő, patinás épület volt, központi helyen, még az online korszak előtt. Ma már lepusztult, málladozó, szegényes külsejű rom, és a nehéz tölgyfakapun belépve orrbavágja a látogatót a nincs.

A berendezés foszladozó, divatjamúlt, a termekben plafonig érő, roskadó polcok, szúette igazi fából, melyek valaha vastag politúrréteg alól mosolyogtak, mintha meg sem kottyanna nekik a rájuk katonás rendben fölsorakoztatott bőrkötéses könyvek súlya.

Apró, hajlott hátú nénike e hely ura s parancsolója. Az ő engedélye nélkül innen könyv se be, se ki, már vagy ötven éve. Szigorú kontyából egy hajszál sem szabadulhat, télen-nyáron vastag tweedszoknya rejti valaha formás lábait. Mindent tud, mindent lát.

A kapu fölött már évtizedekkel ezelőtt oxidálódott a cirkalmas réz felirat: Szó-Tár.

Hosszú-hosszú éveken át ide gyűlt az összes könyv, telides-tele azokkal a szavakkal, amik az online világban már senkinek sem kellettek.

Billegő, sánta lábú széken ült a nénike, no nem sokat, többnyire szorgalmasan rendszerezte és portalanította a gyűjteményt. Látogató nem igen akadt.

Az ablaktáblák már régen nem záródtak rendesen, rossz időben maguktól kicsapódtak és fülsiketítő zajjal robbant be a viharos szél a Szó-Tárba, fölkapva bármit, amit ért.

Az eset november elején történt, ilyenkor már korán sötétedik.

Orkánszerű szél volt aznap, az ablakok csak úgy remegtek, rázkódtak, vonyításszerű hangot hallatva.

Egy különösen erős széllöketnél hirtelen kivágódtak az üvegtáblák, és betódult a szél a patikatisztaságú terembe, port és mocskot hordva magával. Egy darabig kergetőzött a polcok között, majd találomra fölkapott egy vaskos könyvet és kizúdult vele az ablakon. A nénike leporolta tweedszoknyáját és nagy nehezen becsukta az ablakot. Érdekes: nem tűnt ijedtnek egyáltalán, inkább, mintha apró kuncogást hallatott volna, de a szél is űz ilyen tréfákat a hallóidegekkel.

Kint az utcán még egy darabig dobálta a vihar a könyvet, addig-addig, míg a szavak elkezdtek potyogni belőle. Majd a kisebb szelek hátukra vették a szavakat és szerteszét terítették a városkában.

Az elsőt egy kisfiú találta meg egy pocsolyában, kissé szétázva. Kíváncsian kihalászta és elolvasta az elmosódott betűket. Focimeccsre ment éppen, ahol az ő csapata győzött. A meccs után a kisfiú odament a vesztes csapat kapitányához és gratulált neki a játékhoz.

A második szót egy férj találta meg, aki munkából tartott hazafelé fáradtan, rosszkedvűen, magát sajnálva.

Nem nagy kedvvel lépkedett, otthon is csak az ordító gyerek és a kimerült, ingerült feleség várja, minek siessen. Egy faágra akadva látta meg a papírcetlit, szemmagasságban. Letépte és elolvasta ő is, majd tovább bandukolt. A házuk mellett betért a pékségbe és finom süteményekkel megrakodva érkezett a gyerekbőgéstől hangos házba.

 A harmadik szót egy mogorva férfi találta meg: odatapadt a szélvédőjére. Az üvegen keresztül olvasta bosszúsan a fekete betűket, majd később, hazafelé menet gondolt egyet és még elintézett egy gyors, vidám hangú telefont.

 A negyediket egy fiatal kutyasétáltató lány kapta, aki nemrég veszett össze a barátnőjével, de ő ugyan nem fog engedni, mert igenis neki volt igaza! Elolvasta ő is a fecnit, ami szinte homlokon vágta, ahogy gyalogolt a szélben. A sarkon vacillált egy kicsit, aztán balra fordult, pedig jobbra volt a rövidebb út.

.A furcsa változások egyre több helyen tűntek fel, és csak gyűrűztek az események tovább. Egyik szülte a másikat olyannyira, hogy kisvártatva nyomozás is indult az ügyben, ami végül felderítette a forrást.

 Hatástanulmány az esetről nem készült, de a Szó-Tár épületét egy év múlva kívül-belül felújították, beleértve a réztáblát is a kapu felett és a billegő lábú szék restaurálását is, amin a nénike üldögélt.

 A nyílászárók cseréjére azonban nem érkezett pénz.