Egyszer volt, hol nem….volt egyszer egy asszony. Vidám volt, nevetős, de meg is volt rá minden oka: két szép gyermeke volt, kicsi házacskája, takaros udvara. Dolgozott is keményen: tanult a gyerekekkel, mosott-főzött takarított, rendben tartotta a kertet, éldegélt szépen, dolgosan.

Míg egy nap meglátott egy kis piros csizmát a kirakatban. Olyan helyre kis csizma volt, hogy az asszony szíve nagyot dobbant és abban a percben tudta: nem élhet a csizma nélkül.

Igen ám, de a csizmácskáért pénzt kértek a boltocskában, nem is keveset.

Törte-törte a fejét az asszony, mitévő legyen, hogy a csizmácskához jusson, mert pénze sosem volt.

Gondolt egyet az asszony és beállt cselédnek a szomszédhoz. Azt csinálta, amit eddig: főzött-mosott-takarított, tanult a szomszéd gyerekekkel. De most már pénzért. Gyűlt-gyűlt a pénz a csizmácskára, de az asszony egyre fáradtabb és kedvetlenebb lett, hiszen otthon ugyanúgy reá várt a munka, mint mielőtt elszegődött volna.

Nem jó ez így, nem bírom erővel – vakarta a fejét, hát átkopogott a másik szomszédba és felfogadta a szomszédasszonyt cselédnek. A kis piros csizmácskára így nem került pénz, az asszony tovább dolgozott hát keményen.

Így ment ez egy darabig, de a szomszédasszony sem bírta a két műszakot, átkopogott ő is a szomszédba és cselédet fogadott.

Telt múlt az idő, a faluban már mindenki másra főzött-mosott, más kertjét rendezte, más gyerekeivel tanult serényen.

A kis piros csizmácska pedig ott álldigált továbbra is a kirakatban. Csak aki nagyon figyelt, vehette észre, hogy tűzpiros színe egyre fakóbb lett, egyre áttetszőbb.

Majd egyszer csak eltűnt a kirakatból, mintha soha nem is lett volna. A faluban többé nem látták.

Hogy hová lett, arról nincsenek feljegyzések, de nem is érdekel már senkit.