Egyszer volt, hol nem volt, a kicsike halálnak kicsike facán is túl egy iciri-piciri kertecske.

Amilyen picike volt az a kert, éppolyan meseszép. Volt benne minden, ami egy egészen igazi meséhez kell: lágyan omló, buja, illatos virágok, harsogóan zöld fű, bokrocskák, fácskák, még egy aprócska szökőkút is.

Olyan gyönyörű volt az a kertecske, hogy a Mese gondolt egyet, és beleköltözött.

Hozta a kis holmiját, az egyszer voltat, a hármas számot, a jót és a gonoszt, az illatokat, fényeket-kalandokat.

Kis talicskán tolta maga előtt a Mese a legfontosabbat: a katarzist. Mert az a legnehezebb.

Tehát a mese beköltözött a kertbe és berendezkedett.

Nyugdíjazták, nem volt már rá szükség sehol. Az emberek többé nem voltak kíváncsiak rá, inkább csak gyűjtötték a pénzt, rettegtek és gonoszkodtak egymással, a gyerekek pedig a telefonjaikat nyomkodták.

Élt-éldegélt hát a mese a kertben, csendes számüzetésben és várt. Várta, mikor lesz rá ismét szükség a világban. Mikor értik meg az emberek, hogy mi a fontos. Hogy az élet igazán a pillanatban mutatkozik meg.

Pillanatokban, melyek összessége teremti a boldogságot és a mesét. A mesét, ahol a jó sok-sok megpróbáltatás árán elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését.

És a pillanatok ott vannak mindig. Szép csendben várnak. Várnak, hogy észrevegyük őket és megragadjuk a bennük rejlő lehetőségeket. Valahol itt lehet a határ a mese és a valóság között, a lehetőség, amikor a valóság mesébe fordulhat. De ha nem vagyunk rá kiváncsiak, ha észre sem vesszük a valóságtól, akkor bizony szegény Mese nem térhet vissza soha a kertecskéből a munkaerőpiacra, és minden úgy marad, ahogy van.

Pedig a kertecske gyönyörű.