Jenny Joseph verse arra késztetett, hogy elmerengjek, mekkora szabadságot ad pusztán az, ha megöregszik az ember.  Most nem térek ki a nyavalyákra, az itt-fáj-ott fáj, kevés a nyugdíj...stb., ezen ugorjunk át, mit nekem a combnyaktörés.

Elbeszélgettünk a lányokkal, mi mindent csinálok majd, ha megöregszem, nehogy azt higgyék, még sokáig terrorizálhatnak. Íme:

Ha megöregszem, vállalhatatlanul viselkedem majd.

Rángatom a kezüket, ha sétálunk ,

ugrándozom, és mekegek közben,.

Páros lábbal landolok a pocsolyákban,

hamisan éneklek ordítva a boltban

 és direkt nem kerülöm ki a kutyaszart.

Hajnalban kelek vasárnaponként

és becsöngetek hozzájuk, hogy vicceset álmodtam.

Sose tudnak majd egyedül xarni, rájuk nyitok és kapcsolgatom a villanyt.

„Visítógomb!”- kacagok, és elfutok gyorsan.

Ezt nézd! - kiáltom hangosan és kézenállok befogott orral a víz alatt.

Sosem vágok többé lábkörmöt és a zoknimat szanaszét hagyom.

Vattacukrot kérek a palacsintára és hangosan megjegyzést teszek a pókhasú bácsira.

Közéjük fekszem, ha férjhez mennek

és derékból emelt kinyújtott lábaim hangosan puffannak majd a hasukon.

Szemtelen leszek és harsogón vidám, mert velem vannak, mert velük vagyok.

Ha megunom a mókát, elköszönök és csak úgy hazamegyek.

Egyedül.

Mindent megtehetek, hisz’ öreg vagyok már, egy öreg gyerek.