A Bakancslista mellett majd mindenkinek van egy Hétlistája is, előbbi a megvalósítandó vágyálmokat, utóbbi a likvidálandó rémálmokat összegzi. Nos, az én Hate-listám dobogós helyezettje a Tácsskrín. Táccsolja, akinek három anyja van. Értem én, hogy haladni kell a korral, meg, hogy a technikai fejlődés nem állhat meg, no de ami sok, az sokk.

A fölösleges érintésektől amúgy is fóbiám van, de pluszban a sorozatos kudarc, a láthatatlanság érzésével blansírozva… hát, így lett az egyik LEG az érintőképernyő nálam.

Szokták volt mondani, hogy amiről nem raksz föl képet a Facéra, az meg sem történt. Így vagyok én ezzel a f.s-sal: bármit teszek, az meg sem történik. Nem érzi a kezem.

Először ezen nagyon beparáztam: az is lehet, hogy nem is létezem? Egy zombi vagyok, csak még nem szólt senki, hogy ideje visszafeküdni, ne bóklásszak itt föl-s alá? Vagy azért nem szóltak, mert nem is látnak? Csak a fejemben létezem??

Esküszöm, mindent megpróbáltam: simogattam, cirógattam, beszéltem hozzá, dühösen döfködtem, de azon kívül, hogy furán néznek rám, mikor jegyhez próbálok jutni a BKK automatájából, más nem történt. Kipróbáltam a jól bevált módszert is: tudvalevő, ha külföldivel beszélünk, ugyanúgy magyarul kell mondani, csak jó hangosan, akkor megértik. Tácsországban ezt a képernyő nyomásának erősségével helyettesítik. Sajnos egyujjas fekvőtámaszaim sem hoztak eredményt.

Zavar ez engem nagyon. (És a tárcsázós telefonhoz is erős érzelmi szálak fűznek.)

Szumma-szummárum, mélyen érint a dolog. Engem. De könyörgöm, hol van akkor itt az interaktivitás????