Improvizatív előadáson jártam. Kedvelem én az ilyet, nincs előre megírt szöveg, a szituáció adja a szavakat a hős szájába, a történet adhoc módon alakul. Semmi kötöttség, nincs előre bebetonozott végkifejlet, a néző is részese, alakítója a történetnek, közben maga is főhőssé válik. A kiszámíthatatlan történet-alakulás izgalmas, és nem engedi eltunyulni a reakciókészséget.

Mikor kellemesen elfáradva hazatértem, a gyerekek már édesdeden csicsikáltak. Követtem hát példájukat, letettem a fejem a párnára, majd kettő perc múlva bekopogtatott a HELYZET. Pizsamában, okádva.

Amíg oltottam a tüzet, párhuzamokat kerestem a nagybetűs élet és a színpad között.

• Anyukának lenni úgy általában meglehetősen improvizatív dolog.
• A helyzet pedig néha elég ronda szavakat ad a főhős szájába. (Ez eddig két párhuzam - bár nem vagyok valami ász matekból)
• Szórakozni mentem, borítékolható volt tehát, hogy hazaérve beteg gyerek fogad. És lőn. Ez kiszámítható, nincs párhuzam, nem jár a pont.
• Improvizatív reakció: (párhuzam!) Van-e gyógyszer, basszus, perszehogy semmi, lavórt kikészít, kekszért leszalad az éjjelnappaliba, teát főz, vigasztal, lázat mér, borogat, programot lemond, átszervez…
• Részese nyilván vagyok a történetnek, de vajon alakítója vagyok-e? Vagy csak sodródom a színpadon, és mindig más kapja el a végszót, más válik főhőssé?

Hányok, vagy csak hánykolódom? Ez itt a kérdés.

Szerintem holnapra kiderül.