Az előző esti kilengés után kissé kótyagosan teljesítettem a szokásos reggeli kávé-cigi szertartást, majd a következő grádics is rendben megvolt.

Nagyot rántva azonban a húzókán, saját bőrömön voltam kénytelen tapasztalni Petőfi találó versének örök igazságát: „Habár fölül a gálya (esetünkben inkább tutaj (ok)), s alul a víznek árja, azért a víz az úr.”

Hangos áldásosztás közepette nagyjából feltunkoltam a padlóról, a két gyerek persze közben vidám karéjban visítva röhög mögöttem.

Jó dolog ám a csőgörény. Még jobb, ha van is. Nálunk nincs, mert uram szerint nem illik az enteriőrbe. Szerintem ő se. Fogtam hát egy zacskót, és kincskereső útra indultam. Könyékig.

Találtam egy-smást, jól is haladt a dolog, a pompomlányok vidám hajrázása csak lendített az élvezeti értéken. Ekkor azonban megéreztem azt a semmivel össze nem téveszthető reccsenő-szisszenő hangocskát – nem is hang ez, igazából…… inkább olyan bizonyosság. Mikor felfut a szem a harisnyán. Nem látod, de tudod.

Vagy kilukad a zacskó. És tényleg.

A további eseményeket sűrű homály fedi, és soha, de soha nem leszek hajlandó róla beszélni.

(Maximum 8 tequila után)

Mindenesetre a lányok a végén megdicsértek, mikor egymást lökdösve lerakták a lerakandót – mert persze mindig egyszerre kell nekik – hogy nagyon szép lett a végeredmény.

Hiába no, nem xarral gurigázom.