Az egészségügy nálunk egy vicc – mondják. Nos, a napokban ismét volt alkalmam többször is átérezni a poént.

A balatoni nyaralás ugye olyan fülgyulladás nélkül, mint a humoros, sármos, gazdag  pasi, aki még az ágyban is isteni – jó lenne, de igen ritka.

Így van ez idén is – mármint a fülgyulladás, nem a másik.

A Balcsi-víz (benne minden jóval) szépen bemegy az ember fülébe, aztán a nagy többségnek kijön, nekem meg nem. Soha többé. Pláne a hordalékos. Amúgy helyes kis fülem van:  picike, formás, csak ez az egy hibája van neki: a balatonvíz. Benne.

Amikor már igen nagyon nyilallt és nem is hallottam egyáltalán még az örökös „Anya, nézd!”-et sem, úgy gondoltam, ideje bemenni a „Szitibe”, megérdeklődni, nem lehetne-e esetleg. Vagy inkább azonnal.

Szépen kibekkeltem a rendelési idő elérkeztét, végigültem a sort, majd előadtam a problémát az orvosnak látszó személynek. Kicsit ordítva, hátha ő se hallja.

A hölgy igen kedves volt, barátságosan kuncogott egyet a naivitásomon és közölte, ő itten egy asszisztens, kérem szépen, orvos nem is vót, nem is lesz a környéken, rendelési időben meg pláne.

Ö ide csak recepteket írogatni jött, de nem hiszi, hogy az segítene rajtam. Várjak estig, „akkó” lesz ügyelet, bár, ott se csinálnak majd semmit, jobb az ilyennel „mingyá” Marcaliba, Siófokra, vagy Kaposvárra menni, de ilyenkor nem érdemes, mert ott meg épp nincsen rendelési idő. Majd esetleg a jövő héten.

Tényleg, hova ez a nagy izgalom? A víz nem szalad el a fülemből, enni nem kér, hát mi baj lehet ugye.

Azért engem mégsem hagyott nyugodni a nyilallás, a kotyogás, meg a hidegrázás, hát gondoltam, mégiscsak akkor az ügyelet. Az olyan jól hangzik. Volt is kedves háziorvos doktornéni, aki átérezve a problémát, legott elő is ásott egy hatalmas, első világháborús, rozsdás,  üveg-vas kombinációjú fülmosó-tartályt,  amit ketten próbáltak beüzemelni, mert némileg rászáradt a malter.

Kimosták a fülemet jó alaposan – leltünk is benne kincseket – csak sajnos a nyilallás, meg a dugulás, meg a kotyogás…az maradt.

Elmentem hát Budapesten (amint eljött végre a hétfő) a szakrendelésre. Természetesen pont nem volt. Mindig van, kezicsókolom, csak épp ma nem, tessék tán visszajönni holnap. Vagy méginkább a jövő héten, addigra lesz a doktorúr is.

Mondott még valamit az úr, de azt már szerencsére egyáltalán nem hallottam.

Nem kéne ezzel az egésszel csinálni valamit lassacskán? Mégiscsak hallatlan!