Életünk meghatározó alakjai. Létük szerves része a mindennapok azon parányi töredékének, amit nem a munkahelyen töltünk. Mi lenne velünk J. néni nélkül, aki amint kiteszem az ajtó elé a szemetest, máris ott terem és felajánlja segítségét, mert így nem maradhat a lépcsőház, perceken belül vendégei érkeznek. Vagy A. bácsi nélkül, aki hetente felolvassa nekünk saját költeményét, melyet a Nagy Vezérhez írt. Balra fönt laknak az Üvöltözős-bútorhajigálós-ék akikhez rendszeresen jár a villogó lámpás kisautó, és időnként muszájkabátban viszik vissza sarját a kimenőről.

Némi pikantériát a közvetlen fölső szomszéd csempész életünkbe szombatonként hajnali háromkor kéjes nyögdécseléseivel és ütemes dobogásával. Mindig hajnali háromkor. Mindig szombaton. Télen-nyáron nyitott ablaknál, hogy a környező házak szorgosan visszhangozhassák a beteljesülést.
(Látni még sosem láttam, pedig gondoltam rá, hogy elkérem a névjegyét üres szombat estékre.:))
Alattunk B-ke hozza tudtunkra üvöltve esténként, hogy rühell fürdeni, majd később egy bezárt ajtó rugdosásából nyilvánvalóvá válik, hogy B-ke szülei pedig B-két rühellik.
Külön színfolt J. úr, aki absztinenciát jelentő nevével szöges ellentétben hajnali 6-kor egy kiskörtével kezdi a napot, melyet félretaposott papucsában slattyogva üdvözült arccal hoz a sarki Csücsökből.
Nem akarunk kilógni mi sem a sorból, mi vagyunk a „Kétgyerekesék”, akik „sosem zárják a nyomorult kaput”, akkor sem, ha ötször fordítjuk rá a kulcsot, és utána fennhangon ismételgetjük egymásnak, hogy „Na, ez aztán be van zárva!”

Egy nagy család vagyunk így együtt, mindannyian. Fájó űr támadna szívemben, ha bármelyikük is elköltözne. Hiányoznának.
Főleg a fölső szomszéd.