Fogorvosnál jártam, kedvenc hobbim ez nekem. A fúró hangjától kis, karmosmancsú egerek szaladgálnak a gerincemen, feszül a bőr a tarkómon, a terjengő gyógyszerszagtól pedig liftezik a gyomrom. De ha menni kell, hát menni kell. Néha ide is.

Hősiesen leküzdöttem az iszonyt, lelkileg túltettem magam egy lasztminit Kréta nagyságú összeg leperkálásának gondolatán és elvittem szétesett tömésű bal alsó hetesemet egy közeli fogászatra, mert ugye az mégse járja, hogy eggyel több luk legyen az emberen tartósan, mint ahánnyal a JóIsten szükségesnek tartotta ellátni.

Széles mosollyal fogadtak (ennyiért mondjuk mazsorettcsoport lett volna a minimum) és betessékeltek. Miután az asszisztens lefejtette görcsbe állt ujjaimat a kilincsről, a dokinővel (aki alig néhány hónappal lehetett fiatalabb a nagyobbik lányomnál) közösen betuszkoltak a székbe.

Az aprócska termetű doktornő előrántott egy nála valamivel nagyobb injekcióstűt, és nekifutásból belevágta a számba, egyszerre eltalálva minden olyan idegvégződésemet, melynek létezéséről eddig nem volt tudomásom.

Innentől kezdve elszabadultak az események. A lenyomatvételt már egy korábbi alkalommal elintéztük, így a vadiúj onlay beapplikálása lett volna a feladat. Fogóval-kalapáccsal, verejtékező homlokkal az icipici doktornő addig ütötte-vágta-feszegette a bal alsó hetest, míg az onlay egy diszkrét reccsenéssel szétpattant, egyik fele lendületből eltűnt a torkomban, másik fele homlokonvágta a doktornőt.

Ha eddig nem ébredt volna gyanú bennem a kezelés pozitív kimenetelét illetően, minden aggodalmamat legott eloszlatta a külvilágból diszkrét köhintés után elhangzó mondat:

• Hát, kedves Tímea, rossz hírem van: ez nem sikerült. – mondta vidáman a doki, majd máris előkapta az ütvefúrót és serényen kipucolta a fogamba már akkurátusan belegyalult porcelánt.

Nem maradt más hátra, ideiglenes töméssel és a fejemben recitáló ütemes kurvaanyázással távoztam – ismét - a rendelőből, azzal az igérettel a zsebemben, hogy aszongya: „No, majd legközelebb!”

Három órácska múltán bátorkodtam némi puha vajaszsömlét csócsálni, mely utóbb kiváló ötletnek bizonyult: az ideiglenes tömés – nevéhez méltóan - rögvest távozott is a bal alsó hetesből.

Visszabaktattam hát az aprócska doktornőhöz. Széles mosollyal üdvözöltük egymást, (én persze csak féloldalassal a rengeteg injekciótól) akár a régi jó ismerősök.

Pár perc alatt telelapátolta a számat cementtel, lelkemre kötötte, hogy igyak sokat a hétvégén (ebben mondjuk nem lesz hiba), mert attól köt a cement, majd megöleltük egymást és könnyek közt fogadtuk meg, hogy hétfőn újból találkozunk, hogy egy újabb onlay-advencsör-túron mélyítsük el még jobban bimbódzó barátságunkat. Vagy a lukat a fogamban

Hiszen a hétfő mindig egy új kezdet.