Vérciki, hogy a januári fogadalomlistámból sosem valósul meg semmi, mert egy akaratgyenge féreg vagyok. Még mindig dohányzom. Még mindig nem vagyok vérgeci, és még mindig nincs meg a fluentinglis sem bizniszlevel, így hát, hogy legalább az egyik elhatározásból mag csírázzon, leóvakodtam egy konditerembe, ahová előre megfontolt szándékból vagy 15 éve nem tettem be a lábam, mert hiszem és vallom, hogy sporttal nem kunszt kurvajól kinézni és nekem kellenek a kihívások. (lófact). No meg lusta is vagyok. Meg időm sincs, meg rühellek sportolni.

Mindegy, rákészültem. Előástam a 4 éve muskátli ültetés céljából beszerzett Lidlis futócípőmet, meg az akciós cicanacim, egy betonmelltartót meg egy törcsit, és íly módon fölszerelkezve elballagtam egy sportszentélybe. Megilletődötten köszöntem a lányom-korú reciscsajnak, kifaggattam a részletekről, majd egy műanyag karperecet elszántan markolva – ez nyitja a beléptető-kaput – bénáztam vagy tíz percet a bejutással. (hogy rohadna meg, aki kitalálta ezt is, meg a forgóajtót) Ezzel szerencsésen el is bactam az „elsőre ennyi elég is lesz, ideje lelépni!” –feelingre betervezett időt, nekivágtam hát az öltözőnek. Ennél a résznél nem időznék sokat, lényeg, hogy általában azok a szekrények zárhatatlanok, amik nem néznek ki annak. Hogy ilyet válassz, annak esélye egyenesen arányos a már bepakolt cuccok mennyiségével.

Másik megfigyelésem, hogy egy női öltözőben bármerre fordulsz, mellekbe és seggekbe ütközöl. Tudom, rohadjak meg, hányan lennének a helyemben, de engem ez frusztrál.

Node irány akkor a saját feszes segg és a kalácspocak, rajtam ne múljon! Sunnyogva körülvizslattam a fényárban úszó termet és megállapítottam, hogy egyrészt indokolatlanul sok a tükör, másrészt, hogy  laposra ült seggel és disznótoros pocakkal (tehát a jó alap megvan, csak meg kéne cserélni a kettőt) sem lógok ki a sorból, úgyhogy vagy mázlim van, vagy xart se ér ez az egész. Mindegy, ha már itt vagyunk ugye…

Lelkiismeretesen lenyomtam hát az adhoc -sk edzéstervem, ami valószínűleg nem menne át egy személyi edző alapfokú okj-s vizsgán, de minden bizonnyal több a semminél.

Hát, a semminél ippeg egy irgalmatlan izomlázzal lett több, úgyhogy az első tapasztalatok alapján most már többet nyújtok, mint edzek, de mindenképp eredménynek könyvelem el a dolgot, ugyanis több síkon is fejlődöm:

• már nem hiszek abban, hogy ez valaha látszani fog
• megtanultam nem köszönni, ha bemegyek (úgyse köszönnek vissza, ez jó tréning a másik fogadalmamhoz, a vérgeciséghez)
• megtanultam szempillarezgés nélkül egy órán keresztül magamat bámulni a tükörben - remélhetőleg ennek is hasznát veszem majd valamikor.

Lényeg, hogy ha az elhatározás megvan, akkor csinálni kell kitartóan (bármi is legyen az elhatározás tárgya), és akkor, még ha nem is a várt eredményt kapod, legalább kipisloghatsz az akaratgyenge féreg státuszból és onnantól nincs lehetetlen.

Csak vigyázz!

A harkály figyel.