Az ember lányának - pláne ha anyuka – receptre kellene felírni a hagyományőrző balatoni csajbulit.

Mindössze egyetlen hétvége, de mikor már harmadik hete gardírozod egyhuzamban az aprónépet a soha véget nem érő nyáriszünetben szabadság gyanánt, és Férjjel is olyan közel kerültetek egymáshoz, hogy a következmények fontolgatása nélkül bármikor elétennél egy jó gombapörköltöt  – hát akkor két nap is maga a mennyország.

Lenne, ha helyszínnek nem mindenáron Füredet lőnék be a lányok, node jövőre ragaszkodni fogok az ország olyan tájegységéhez, ahol az emberek HH jelzésű ruhaneműk nélkül is egészséges önbecsüléssel rendelkeznek.

Uram  lelkesen bevállalta a kölköket, majd készségesen kifuvarozott a kompig, (ebből arra következtettem, hogy meg is enné azt a gombapörköltet, ha egy perccel tovább maradok), búcsúzóul ellátott néhány jó tanáccsal a 40-es családanyák szolid mulatozásával kapcsolatban, majd a szokásos, kedélyes istenhozzáddal búcsúzott:  „Á, neked már úgyis reszeltek, menj csak nyugodtan!”

 Viszont  most már ő is siet, mert borfeszkóra készülnek a haverjával. Nálam rutintalanabbak itt bizonyára rákérdeztek volna, hogy a gyerekekkel mi lesz, de én már nem sétálok bele akármilyen átlátszó kirakatba, helyeslően bólintottam hát és felcihelődtem a kompra azzal a szent elhatározással, hogy a tízperces úton összehaverkodom valakivel, aki majd jól elvisz kocsival a révtől sok km-re lévő szállásomra.

A komp tele is volt szimpatikus biciklistákkal, 70-es gyalogos házaspárokkal és visongó dedekkel, úgyhogy kikötés után beletörődően vonszoltam pink sporttáskámat az ötven fokban a tűző napon roggyantan álldigáló buszmegálló-tábláig.  Ám még el sem jutottam a megállóba, a szembejövő sávban lassít mellettem egy autó, a benne ülő (nem HH pólós) fiatalember pedig kirikkant az ablakon: „Szia, hová vihetlek? „

(Csak megelőzésképpen: nem volt taxis és vak sem.)

Ezzel Tihany legott belopta magát a szívem legbensőbb bugyrába, Füred meg lehet szép, lehet jó…..Cocomo.