Tegnap úgy hozta a sors, hogy által kellett mennem Pestre. Nagy dolog ám ez az én tyúkxaros életemben. Mivel a Duna túlpartján mindig eltévedek, gondosan megterveztem az útvonalat, kiszámítottam a menetidőt és beszereztem a szükséges mennyiségű BKV-jegyet a nagy kalandhoz.

Izgatottan toporogtam a 4-6-os megállójában, csillogó szemekkel, pattanásig feszült idegekkel várva a pillanatot, mikor végre csatlakozhatom a BKK utazóközönségéhez.

Nem csatlakoztam. Sem én, sem a villamos áramszedője, így gyönyörűen megkomponált utazási tervem legott szertefoszlott. Ott álltam a megállóban, árván, elhagyottan, ha nem számoljuk a másik 5479 db utast.

Ám ebben a rohanó világban nincs idő a gyászra, megoldást kellett keresnem! Mobilegységemen hívtam hát egy sárga kockás úrvezetőt. Bepattantam az anyósülésre, és épp megadtam volna a sofőrnek az úticél koordinátáit, mikoris feltépték két oldalról a taxi ajtaját és már huppant is be a hátsó ülésre két vadidegen ötvenes hölgy a következő felkiáltással: „Sziasztok! Csatlakozhatunk? Én a Nyugatihoz megyek! Én meg a Jászaira!”

Kicsinység meglepődtem barátságunk ily gyors alakulásán, de egyik legjobb tulajdonságom, hogy roppant elfogadó vagyok a mentálisan sérültekkel szemben, így csak kedvesen bólintottam, ami amúgyse érdekelt senkit. Útnak indultunk tehát mi négyen, mint egy boldog család: én, a taxis meg a két vadidegen. A menetidő vidáman telt, szidtuk a Bkk-t, a telet, a szutyok időt meg a Viktort. Útközben a hölgyekkel telefonszámot cseréltünk, a sofőrt pedig meginvitáltam a bármicvómra. A fuvardíjat összedobtuk (a sofőr is beszált egy ötszázassal), és búcsúzás előtt szentül megfogadtuk egymásnak, hogy tartjuk a kapcsolatot a fészbukon.