A Karácsony semmihez sem hasonlító feelingjétől (értsd: idegbeteg emberek egymást taposva anyáznak, hogy a nem tudni ki által elvárt TÖKÉLETES ünnephez elegedhetetlen összes bizbaszt beszerezzék az utolsó pillanatban, és ezért bárki torkát képesek lennének elvágni a szeretet jegyében) mindig is hidegrázást kaptam.

Ezért aztán elhatároztuk, hogy idén ÉLMÉNYT ajándékozunk egymásnak. Hiszen a gyerekek sem a sok hülye limlomra fognak emlékezni, hanem a közösen töltött minőségi időre, a mókára-kacagásra, amit meghatottan idézhetnek föl majd, ha végre elköltöznek.

Miután feldíszítettük sarokfenyőnket, és átadtuk a limitált számú tárgyi ajándékot a kölköknek (mert mégis, ugye mit szólnának, ha..), nekilendültünk, hogy most aztán, ha a fene fenét eszik is, élményt ajándékozunk, azaz megtanítjuk síelni a gyerekeket a hóhiányos Lengyelhonban. Vagy százszorszépet szedni. Vagy valami.

„Ember tervez, Cilike meg végez.” így tartja nálunk a mondás. És lőn.

Cilike 7 éves, és a világ legcukibb manóarcával és legbájosabb fogatlan mosolyával olvasztja szottyosra a legkérgesebb szíveket- amíg minden úgy van, ahogy ő akarja. Node, ha a legkisebb ellenállást is tapasztalja! Netán nem neki jutott eszébe a program… háát, a manóarcocska legott átváltozik dühöngő orkká, a fogatlan mosoly pedig vérszomjas vicsorrá, és kő kövön nem marad hétmérföldes hómentes sírégióban.

Idén tehát élmény volt az ajándék. A lengyeleknek mindenképpen.

Viszont Cilike  a harmadik nap végére gazdagabb lett egy labilis hóeketudással, mi  pedig azzal a pengeéles elhatározással, hogy jövőre a Jézuska mégiscsak interaktív plüsst hoz.

Majd közösen megtanítjuk síelni.