Ha az idő már abszolúte alkalmatlan rá, hogy hétvégén a szokásos menekülőútvonalat válasszd és elhúzz Balcsira, mint minden jóérzésű nyaralótulaj, kénytelen vagy lakhelyedhez közelebbi megoldást keresni a hétvégék agyonütésére.

Hacsak nem vagy különösen erős kötélből font idegrendszerrel megáldva, igyekszel csemetéidnek szabadtéri programot biztosítani, így a szomszédok sem jelentenek föl, és halvány reménysugár nyílik arra is, hogy estére a lefárasztott porontyok még éjfél előtt beájuljanak ágyikójukba és végre befejezhesd a reggel elkezdett mondatot addigra természetesen már békésen hortyogó férjed kérdésére válaszolva.

Kiváló helyszín erre a Vácrátóti Arborétum, ahol utódaid kedvükre rohangálhatnak és tombolhatnak 800 decibellel ordítva a többhektáros parkban – ami mellesleg gyönyörű – és közben te sem akarsz kivándorolni, hiszen megvan a feeling, hogy éppen azt teszed, ugye.

A szépen gondozott park szemnek és léleknek is igazi felüdülés, már-már giccsbe hajló színekkel, vízimalommal, tórendszerrel és igen színvonalas oktatóanyaggal spékelve. Utóbbit ugyan a gyerekek magasról lexarták, de én érdekes dolgokat tudtam meg a passzív házakról, a karbonházról, az üvegházhatásról és az ökológiai lábnyomomról.

A frissen szerzett tudás birtokában, miszerint  bolygónknak hamarosan úgyis vége, méginkább értékeltem a minket körbeölelő szépséget.

Végigámuldozhattam a 296 féle pozsgás, kaktusz és broméliaféle elképesztően változatos világát a pálmaházban, kacsákat bámulhattam a békalencsés, vízesésekkel tarkított tórendszeren, olvashattam a birtok tulajáról, megtudhattam, hány filmet forgattak a helyszínen és elábrándozhattam a fahidakkal spékelt kis szigetkéken arról, hogy milyen lenne egy valódi lakatlan szigeten élvezni a csendet. Aztán persze megtaláltak a gyerekek, pedig még a bejáratnál szigorúan meghagytam, hogy ne jöjjenek elő a búvóhelyükről, míg meg nem lelem őket, hiszen úgy xart se ér a bújócska.

De hát nekik beszélhetek…