Mocsok egy világban élünk.

Mindenki éhbérért gürizik, lót-fut a napi betevőért, az emberek egymásra licitálva sírnak és nélkülöznek. Kivéve ahol én megfordulok.

Ott ugyanis építkeznek. De folyamatosan. És sok helyen megfordulok.

Épül-szépül városunk és környezetünk.

Az utcánk végiben helyes kis 6 emeletes vityillót tákolnak immáron több, mint egy éve, szűken számolt 103 db. lakással, elzárva a légfolyosót és őrületbe kergetve a környező utcák lakóit, akik pöfögő járgányaikkal vidámparkokat megszégyenítő számú kört futnak délutánonként parkolóhelyre vadászva az építkezés lezárásai miatt. Reggel 7-kor meghitt betonszivattyú hangjára kel a nép minálunk, (kakast senki sem tart) amit vasárnaponként vált csak fel időlegesen a szomszédban zajló felújítás ütvefúrójának vidám brummogása.

A munkahelyemen végre befejezték a hónapok óta tartó útfelújítást az ablak alatt, (kicsit hiányoznak is az emelkedett párbeszédek, melyeket 600 decibelles hangerővel tálaltak a szorgos munkások) de szomorkodni semmi ok, hiszen most betont vésnek hobbiból a fejünk felett.

 Két kézzel kapaszkodunk hát táncoló asztalunkba naphosszat és emailen értekezünk, mert  a szó ugye elszáll…

Nem úgy a kukásautók, amik naponta négyszer jönnek az utcába számomra érthetetlen okból és indokolatlanul sok időt töltenek az erkélyünk alatt.

A szemközti ház garázsában illegális köszörűtanfolyamot üzemeltetnek, és biztos forrásból tudom, hogy már szervezik a helyi mazsorettcsoportot és az üsddob-KiMitTud is alakulóban van.

Nem csoda, ha az ember alig várja, hogy elmenekülhessen a városból hétvégenként, hiszen direkte felüdülés vidéken a reggel 8-kor beinduló fűkasza-flex-betonkeverő kombó.

Mi viszünk két kutyát is, meg két gyereket, biztos, ami biztos.