A családom nem normális! Persze mi az, hogy normális, meg ki dönti ezt el, (hát én), de tény, hogy nálunk valami nem stimmel.

Én ugye nem szeretem az állatokat, ezt mindenki tudhassa biza, mert mindenkinek jól el is mondom. Az vesse rám az első követ, aki a szocifób nevelőapja jóvoltából 11 macskával, egy malacnyi nyúllal, két teknőssel, meg egy idegbeteg, Bobi névre hallgató korccsal (akiről később kiderült, hogy lány, így lett belőle Borcsa) töltötte a gyerekkorát 60 nm2-en, a harmadikon. Állandó szar és macskahúgyszagban, térdig szőrben és tubifexpárában. Hétvégente csorbókát szedve a Vár oldalában sporttáskába a kibacott nyúlnak.

Az állatok cukik, meg minden, de maradjanak ott, ahol vannak, a természetben, én meg majd jól megnézem őket a Nesönel Dzseográfikon keresztül, ha már rohadtul unatkozom. (Édes Istenem, csak egyszer, egyszer az életben unatkozhatnék megint!)

Van ugye nekünk a Pánky, a vérhörcsög, akit simogatni se lehet, mert harap, mint a rosseb, cserébe viszont büdös. Egy teljes négyzetmétert vesz el a lakásunkból a csili-vili csúszdás palotája. Kitartóan etetem, mert állítólag, ha elhízik, nem él olyan soká, de a kis mocsok minden éjjel letekeri a kalóriákat és másnap önelégülten vicsorog az arcomba.

Aztán ott van a Fifike, aki übercuki, egy hangja nincsen, de hetek óta fölcsavart szőnyegek közt élünk (mióta velünk lakik), és nem azért, mert beiratkoztunk egy senior lindy-hop kurzusra, sőt, a Fenyő Miki se látogat minket sűrűn, hanem azért, mert ez a kis drága azonnal lepisálja. Tök mindegy neki, hogy két perce jött haza a sétából.

Van akkor a két gyerek, akik simán hozzák a fentieket, pluszban tapicskolják a falat, hangosak és rendetlenek, morzsáznak, folyamatosan kémiai kísérleteket végeznek a sminkkészletem és a tisztítószereink leamortizálásával, igaz, a szőrük nem hullik, viszont rengeteget esznek és ugyanúgy sétáltatni kell őket, mint a Fiffancsot – mondjuk a szőnyegek már amúgyis fel vannak tekerve.

No, a család ismét bővült tegnap: apósom új barátnője (pedig esküszöm, én kedves voltam hozzá) talált egy mocsári teknőst, (Ez is minek sétálgat ott, nem is értem..) szép citromszín mintájút, amiről úgy gondolta, az Isten is arra teremtette, hogy hozzánk költözzön. No és, hogy fog neki a Cilike örülni!!

(tényleg örült, el is nevezte Citromnak)

Én meg ugye le vagyok xarva.

Allergiás vagyok a kutyaszőrre, a hüllőktől, kétéltűektől, rágcsálóktól és egyéb undormányoktól irtózom, Hát annyira jó, hogy már minden van itthon! Lépni nem tudok tőlük.. (mert persze a teknőst is a nappaliban korzóztatják) Mifact csináljak, cuccoljak föl a plafonra??

Cilike azonban belelát a fejembe, mert amint a fönti gondolatfoszlány megjárta agytekervényeimet, boldogan rikkantott föl: „-Jaj, Anya, ez olyan szuper!” Hogy már majdnem minden állatunk van, amit akartam, már csak egy papagáj kéne!”

Én meg csak ülök itt a harmadikon..