Öreg hölgy ült a megállóban, várta a buszt. Nem néni. Hölgy. Egyenes tartással, mereven ült a kis drótfonatú ülőkén, a táskája fogóját markolva, jól szabott kosztümkabátban, és szigorúan nézett maga elé. Kihalt volt a megálló, ő volt az egyetlen várakozó. Fázósan húzta össze magán a kabátkát, borús, acélszürke volt az idő, bár esőt nem mondtak.  Mindenesetre hozott egy ernyőt.

Lassan telt az idő, ezen a vonalon ritkán jár a busz, nézelődni nem volt kedve – különben is minden nap erre jár, ismeri a környéket, nincsen semmi látnivaló - hát inkább gondolkozott.

Hogy ha hazaér még ki kell teregetni, addigra épp lejár a mosás, hogy ne felejtse el már megint a kávét megvenni, ahogy tegnap, és hogy vajon odaér-e még időben. Mondjuk, ha nem, az sem nagy baj, amúgy se várja senki, ez csak olyan szokás, hogy mindent percre beoszt, eltervez.

Mindig is ilyen volt, ezért is vitte sokra – ahogy az ismerősök mondták – szépen haladt előre a munkában, egész az osztályvezetőségig jutott, mindig pontos volt és megbízható.  A beosztottak elismerték, mert igazságos volt, bár sokat is követelt. Blúza mindig frissen vasalva, a haja szigorúan feltűzve, isten őrizz, hogy egyszer is elkéssen, vagy lomposan mutatkozzon.

Csak egyszer fordult elő, hogy elkésett, huszonéves lehetett – istenem, de régen volt!- egy fiú jött vele szembe az utcán, sárgabarackot evett nejlonzacskóból , ő meg épp munkába sietett és megbotlott az aszfalt egy huppanójában. El is esett, (az a fránya magassarkú, alig lehetett járni benne, de milyen szép volt, igazi chau-színű vajpuha bőr, ma ilyet már csak vagyonokért kapni.. .vajon megvan még valahol? ) a haja kibomlott, a térdén kis vérpatak csordult lefelé. Ekkor ért oda a fiú. Udvariasan fölsegítette. A keze ragacsos volt a baracktól. Melegbarna, mosolygó szeme volt, - erre emlékszik - apró sárga pontocskákkal.

-„ Nem törte össze magát? – kérdezte a fiú és a szeme már kacagott - Hová siet úgy? Ott jobb lesz?

Ő valamit hebegett, hogy köszöni, és rohant tovább, fájó térddel, idegesen. De nem lett jobb. Soha, sehol.

Sokszor eszébe jutott az a fiú. Hogy milyen szép szeme volt, meg a barack illata – mikor is evett utoljára barackot? Persze csak most kezdődik a szezonja - és hogy mi lett volna, ha nem siet úgy.

Ugyan mi lett volna? – húzta összébb magán a kabátkát - Elkésik, és akkor ki tudja, talán el is süllyedt volna a Novák úr előtt. Eh, butaság, biztosan meg is nősült azóta az a fiú, gyerekei, unokái vannak… Hány éves is lehet most? Vajon tényleg sárgapöttyös volt a szeme, vagy csak ő látta annak a vakító napsütésben?

Ekkor begördült a megállóba a busz, és a hölgy felkapaszkodott az első ajtónál. Mereven odabiccentett a sofőrnek válaszként a vidám, nagyhangú „Csókolom a kezét”-re.  A járat  teljesen üres volt. (csak be ne szüntessék - gondolta) A sofőr becsukta az ajtót, és a busz nagy szusszanással, pöfögve nekigyürkőzött az útnak. Elindultak. Lendületesen felkanyarodtak a sztrádára, a hölgy szótlanul bámult ki a karcos plexin. Lassacskán a nap is kióvakodott a vastag felhők mögül és sugarai meleg sárga fénybe szőtték a plexin túli világot. Lombos fák, buja rétek suhantak el az ablakon túl, apró sárga pontocskák keringtek, nevettek be az ablakon, és ahogy a kilométerek behúzódtak a kerekek alá, a hölgy arcáról sorra simultak el a ráncok.

Egyszer csak furcsa csattanás hallatszott, a busz csikorogva megállt.

• Na, még ez hiányzott! – vakarta a fejét a sofőr, hátratolva tarkóig a kopottas sofőrsapkát. – Hát, most egy darabig nemigen megyünk tovább! Remélem, nem siet! Kér egy barackot?

A hölgy felnézett, egyenesen bele a melegbarna szemekbe, és szégyenlősen elmosolyodott:

• Köszönöm, kérek! Nem sietek sehová.

És a kis sárga pontocskák kacagva táncoltak körülöttük.