Kaméleonlázban égünk mostanság összcsaládilag. Kivéve ugye engem. Én nem szeretem az állatokat. Pláne az ilyen hüllőket. Magam is érzem, hogy ez erős kijelentés, de hosszantartó gyermekkori trauma korcsosította így el személyiségemet. Jó, azért szeretem őket (hátha a gyerekek is olvassák), csak valahogy úgy vagyok ezzel, hogy én sem költözöm a terráriumába, ő se költözzön a lakásomba, no.

Az igény, mint olyan, persze nem csak úgy magától keletkezett. Azt mindig támasztják. Egész üzletágak épülnek erre a felfedezésre, mármint hogy az igény támasztható. És támasztják. Sok-sok pénzért.

No, nálunk, a Sehol-szigeten is így működik a világ: a szomszéd kertje mindig zöldebb. (hát még a kaméleonja) Külön raktárunk van már olyan tárgyakból, melyekre ezen elven támasztódott igény. Így lett nekünk fejlámpánk, leanderünk, szúnyogtévénk...(lila fényt árasztó, bogarakat agyonbacó elektromos bizbasz, ha valaki nem tudná.) És így lesz hamarosan kaméleonunk. Mondjuk nem, ha rajtam múlik.

Mégis, mikor megismertük a szomszéd Misztermatolcsyt, és belenéztünk a szemébe (én a jobba, Szonja a balba) éreztem, hogy egyúttal kemény meccs elé is nézek.

Van neki néhány jó tulajdonsága amúgy, pl. ugyanúgy kinövi a cuccait, mint a kölkök, de nem kell neki újat venni, békés, toleráns természet, - én például nem tudok elképzelni rasszista kaméleont - és főleg csendes. – ellentétben a családom többi tagjával.

De a fene tudja, én mégis olyan bizalmatlan vagyok. Hol van az megírva például, hogy nem fogok ki egy deviáns példányt, aki allergiás mondjuk a türkizkékre, aztán hordhatom pszichológushoz.

Szóval  megmondtam a gyereknek, hogy válasszon: én, vagy a kaméleon.

Még nem tudom, hogyan döntött: felváltva lapozgatja könnyes szemmel a kaméleon-katalógust és a családi fényképalbumot.

Biztos, ami biztos: bejelentkeztem hajfestésre. Egy szép türkiz árnyalatra gondoltam..