Capri gyönyörű májusban, ez minden útikönyvben benne van. De hogy mennyire, azt látni kell, és esküszöm, nem kapok százalékot. Látni kell, és érezni, mert Capri nem csak vizuális élmény, egyszerre nyújt befogadnivalót minden érzékszervnek.

Sorrento kikötőjéből többféle mód is kínálkozik a (ki-be)hajózásra pénztárca és leleményesség függvényében. Ha nem vagy elég élelmes, igen hamar egy szárnyashajó dunsztos gyomrában találod magad összezsúfolva olyan emberekkel, akikkel más körülmények között semmilyen indokból nem ülnél egy asztalhoz. Itt sem fogsz, mert az nincs, ahogy levegő sem nagyon. Pozitívum viszont, hogy az út mindössze 25 perc, így kevés időd lesz azon rágódni, mi a bánat került ezen a túlélőturnén 70 ajróba. (2 fő)

Ha élelmesebb vagy, a teljesen érthetetlen okból Fast Ferrynek titulált komp-szerűségbe csekkolsz be, ami ugyan nem valami fast, de legalább fer. Mármint az ár-érték arányt nézve. Cserébe viszont sokkal ritkábban jár, mint a dunsztosüveg.

Amint azonban biztos talajt ér széttaposott csülköd a szigeten, legott elfelejted az ideút viszontagságait, mert már csak a turistahordából kell kiverekedned magad – ez csak pár perc, mivel valami égi, vagy turinformi sugallatra tömbalakzatban rohannak a siklóhoz, hogy mielőbb túlessenek az újabb lehúzáson – és  máris magába szippant egy picinyke sikátor, mely hosszan kanyarog felfelé a hegyoldalon. Kicsekkolásra útközben nemigen van mód – ezek a sikátorok már csak ilyenek - de mindent beleng a csontig hatoló virágillat, ami örökre beleissza magát az illat-emlékezetedbe.

Ezt a helyiek ügyesen ki is használják, mert a Sorrentoban elharapódzott Limoncello-őrületet itt háttérbe szorítja a parfümbiznisz. De egyáltalán nem tolakodóan, hanem szinte kedved támad két kézzel szórni a pénzt vásárfiára.  Ezt elkerülendő, érdemes az első lehetőségnél kis melléksikátorok felé venni az irányt, mert bármerre is indulsz, csodás panoráma vár az út végén, sziklákkal, türkizkék és zöld tengerrel, és buja vegetációval

Az egész összhatás már-már idilli, olyan „túl szép, hogy igaz legyen”-érzést kelt. Szkeptikus lényem kezdte is rosszul érezni magát ennyi szépség és tökély láttán, mikor is megérkeztünk az  Arco Naturale-hoz, ami egy, a tengerből kiemelkedő, monumentális, lukas szikla. Mintha maga a Jóisten harapott volna ki egy hatalmas darabot a közepéből.  Aki igazán jó utolsó szelfit akar, itt ellőheti. Majd. Ha befejezik a „renoválást”, jelenleg ugyanis vagy 15 emelet mélységből van felállványozva, hogy némi purhabbal összeragasszák a tengerbe rogyni készülő sziklafelet a hegyoldallal. Félelmetes és gyönyörű.

Caprira nem elég egy nap – sajnos nekünk még annyi sem jutott belőle – mert a látnivalókon kívül a varázsa sem ereszt egykönnyen. Remélem, egyszer még visszamehetek, mert valamit otthagytam.

Egy kicsi lélekdarabkát.