Mindene megvolt, amit csak egy alsó középosztálybeli, alsó-értelmiségi, alsóközépkorú nő kívánhat: férj, két gyerek, (pár hete már kutya is a hörcsög mellé), jó (sok) munka, lakás, utazások, mosogatógép még a nyaralóba is…

Mégis. Mintha valaki másé lett volna ez mind. Sokszor érezte úgy, hogy véletlenül csöppent ebbe a darabba, észrevétlenül kiódalgott volna a hátsó színészbejárón, kerülve a feltűnést, de a kis sötétszürke vasajtót mindig zárva találta, (csak a kilincs csattogott, ahogy rángatta, majd kissé lefittyenve maradt a keze nyomán.) mögüle halk kuncogás szűrődött ki.

Visszament hát, és próbálta elkapni a végszót, belesimulni a történetbe, részévé, mi több, alakítójává válni a cselekménynek, és ez ment is több-kevesebb sikerrel, bár ő vájt fülével mindig kihallotta a dialógusokból a fals hangokat. (nem hiába volt énekkaros az általánosban, majd később a gimnáziumban is)  Érdekes, hogy itt soha sem ment le a függöny, se éjjel-se nappal, a szereplők egy vége nincs darabot játszottak, időnként ismétlődő jelenetekkel és karcos aláfestő zenével.

A közönség nem látszott sehol, tán kissé erős volt a színpadvilágítás, a széksorokból sem sejlett föl semmi. Csak néha hallatszott halk kuncogás. De talán csak a reflektor pattogása volt.

A Rendezőt se lehetett látni, sem pedig hallani, az utasítások a szereplők fejében jelentek meg, lezárt szemhéjuk mögött, néha már-már olvashatatlanul elmosódott betűkkel – ilyenkor rögtönöznie kellett, és kicsit félt, vajon jól oldotta-e meg a feladatot, a többiek elkapják-e majd a végszót, de ez legalább némi izgalmat csempészett a dologba. Ez nem volt demokrácia abban az értelemben, hogy nem nyílt lehetőség konzultációra, az utasítás mindig egyfajta alapot adott, amit így, vagy úgy, de végre kellett hajtani, bár a hogyanban volt némi szabadság, ott felbukkanhatott az egyén. Nem mintha ez érdekelt volna bárkit, így közönség nélkül…

Visszakérdezni, vitatkozni nem volt mód, a kommunikációs csatorna túl szűk volt a két irányhoz.

Egyszer, valamikor a végtelen időben – de talán este lehetett mégis, bár ablak híján ebben nem lehetett bizonyos - a kis vasajtó szélénél fénycsíkot pillantott meg. Megpróbálta a kilincset, ééés……. az csodák csodájára zárva volt, mint mindig. De a fénycsík akkor is ott volt, aprócskán, de annál világítóbban. Határozottan, élesen, mintha vonalzóval húzták volna meg a szélét a díszletmunkások.

Odasimította az arcát szorosan a fal mellé és beleskelt. Éppencsak, de rálátott egy íróasztalra, azon egy névtábla, nagy nehezen kibetűzte: RENDEZŐ.

Mintha lettek volna odabent, a fénycsíkot néha kitakarta valami, és ki-kihallatszott a halk kuncogás.

Idegesen járkált föl-alá, az éppen futó jelenetben kivételesen nem volt szerepe, ahogy türelme se soha, semmihez. Gyűlölt várni. Pedig azt tette mindig, várta, hogy vége legyen ennek, meg annak, mert majd az után lesz valami JÓ, csak még ezt kell kibekkelni. Meg AZT.

Ahogy erre gondolt, egyszerre nagyon-nagyon melege lett, elöntötte a víz, úgy érezte, nem kap levegőt, szorít a mellkasa, a feje szétrobban, ha nem csinál VALAMIT!

Nem vár tovább, elég volt!!! Dörömbölni kezdett a kis ajtón kétségbeesetten, ököllel verte és rugdosta egyszerre, porrá tudta volna törni a vasat, akkora erőt érzett magában - érdekes, mintha most fehér lenne az ajtó, átfestették volna? – villant át a gondolat rajta, de már közeledtek is a léptek, és az ajtó kivágódott, a fénycsík kiszélesedve, vakítón csapta arcon, hogy azután lustán, alaktalanul szétfolyjon a linóleumpadlón.

Szinte felsértette bőrét az ostorszerűen csattanó éles hang, ahogy végigvágott rajta:

„- Ne tessék kopogni, amint lehet, név szerint szólítjuk!

A Doktor Úrnál beteg van!”