Mivel rémesen utáljuk a Karácsonyt úgy ánblok, hidegestül, lastkriszmösszöstül, idegbajostul, ezért amint lehetett, összepakoltunk, és a hörcsögöt hátrahagyva el is húztunk összcsaládilag a vérbe Lengyelországba. Azért pont oda, mert ott egyrészt még sose voltunk, másrészt meg miért ne pont oda. Különben is: a lengyelekkel megvan az összhang. Nem véletlen a magyar-lengyel barátság, sok a közös vonásunk. Például ugyanúgy nem beszélnek semmilyen idegen nyelvet, mint a magyarok és ugyanolyan mogorva ábrázattal baccák eléd az ételt a restiben, mint nálunk, hogy tökre otthon érzi magát tőle az ember. Igazából mindössze annyi a különbség, hogy kevesebb fűszert és magánhangzót használnak. És végülis, ha az ember szereti a sört, akkor az se bosszantó, hogy bármit rendelsz, sört adnak. Mondjuk én pont nem szeretem.
Első állomásunk Krakkó volt, - valamiért ezen van ó - ahol városnézést terveztünk. Két gyerekkel ez merész vállalkozás, de mi nem ma kezdtük az ipart. Nekivágtunk hát, el is jutottunk a cirka 500 méterre lévő várig, majd megunva a szakadó esőt, a gyereknyafogást, valamint az orkánerejű jeges szélvihart, gyorsan összevesztünk, hogy nyugodt lelkiismerettel visszasprintelhessünk a hotelba, és napestig sercegtethessük zsírunkat a szaunában. Mivel a Jézuskának volt annyi esze, hogy megajándékozza egyes sorszámú lányunkat egy vízalatti kamerával (tudom, rohadjak meg) ezt viszonylag nyugodtan tehettük, nem maradtunk le semmiről.
Második megállónk egy kis falucska volt, aminek sajnos nem árulhatom el a nevét, mert szeretnénk még visszamenni, és így se voltak kevesen. Szóval ez a falu ippeg olyan, mint egy képeslap. A drágábbik fajta, nem az Ápiszos. Köröskörül hófödte hegyek, az aprócska házikók mindegyike feldíszítve fényfüzérrel, ingyombingyommal, az ablakokból kivilágít a hatalmas KIKA-csillag, és azért az nagy feeling, mikor hallod kintről a csengettyűszót, kitekintesz a gerendamennyezetes padlásszobád ablakán, kezedben egy zsubrovkával, és két szán suhan el előtted lovacskával, norvégmintás pokróccal, csöngettyűzve, ahogy kell. Hát kinek kölll itt a taxi?? Mekkora királyság már lovasszánon menni tivornyázni a Harry Potter díszletei közül kiselejtezett kisérteties boszorkánylak-szerű vendéglőbe, ahol smaragdszemű kőmongúzok őrzik a cirádás vaskaput, a wc-tartályban méregzöld vízben fémhalak úszkálnak, és az ajtón egy rozsdaette vaskerék eltekerésével juthatsz csak be.
Másnap nagy várakozásokkal indultam neki a síelésnek így 11 év kihagyás után.
Mélyen belül roppant romantikus ember lévén, párás szemmel figyeltem drága gyermekeimet, ahogy életükben először próbálkozva, ki-be kacsázó lecekkel esnek- kelnek a kék pályán. Én, - így 40 29 éves koromra - ugyanilyen fokra fejlődtem sítudásilag, de mivel Ketteske sajnos a 8. másodpercben esett ki a tányéros felvonóból, utána pedig másfél órát hisztizett, majd végleg abbahagyta a próbálkozást, ez sem volt az az alkalom, amikor szintet ugorhattam volna. Összesen két csúszás jutott nekem a buliból, azzal a sovány vigasszal, hogy Egyeske igazi tehetségnek bizonyult, és Zuram is füligérő szájjal integetett nekünk minden lesiklása után, míg én vörösre fagyott ujjakkal építhettem hókutyát Ketteskével.
A hazafelé úton végigkanyarogtuk az összes Tátra összes domborzati elemét, Daedalont szopogatva, majd lemeóztuk a híres salgótarjáni Mekdonáldcot – percenként csekkolva, hogy megvan-e még a kocsi – és hazaérvén vegyes érzésekkel konstatáltuk, hogy a hörcsögök sokkal szívósabb állatok, mint sokan gondolnák.
Fotó báj Bea Prokaj
