Fura dolog ez a személyes tér. Kultúránként is eltérő, de személyenként is változik. Az enyém például relative nagy. Sokszor úgy érzem, akkor is többen vagyunk benne a kelleténél, ha szálegyedül ülök egy szobában. Sajnos ez nincs kitáblázva rajtam, és valamilyen karmikus okból vonzom azokat, akiké nemhogy szűkös, inkább már negatív. Ők azok, akik akkor érzik jól magukat, ha a strandon ráderítik a törcsijüket, melléd ülnek a töküres buszon, vagy ha sorban állás közben a nyakadba szuszoghatnak. Igazán azonban akkor kapnak gellert, ha beszélgethetnek valakivel. Olyankor szinte megtáltosodnak,és szótagról szótagra közelebb hajolnak hozzád, testük minden porcikája keresi az érintkezést, arcuk olyan közel a tiédhez, hogy megszámlálhatnád a mitesszereiket.

Nekem ilyenkor viszketni kezd a tarkóm, a bőröm egy számmal kisebb lesz a vállamon, és megfeszül az állkapcsom. Majdnem olyan xar érzés, mint mikor gyerekkoromban anyám a megnyálazott hüvelykujjával dörgölte le a koszt az arcomról. (bocs anyu, ennél csak a PálKataPéter volt irgalmatlanabb reggelente…)

Megfigyeléseim szerint  a személyes tér és a kellemetlen szájszag fordítottan arányos.  Még nem sikerült megfejtenem az összefüggés okát, bizonyára olyasmi lehet, mint a vámpír-fokhagyma ellentét. Mindenesetre egy fogkefét mindig hordok magamnál. És ezúton üzenem, hogy nem félek használni!