Novemberben a szuttyogó esőt éppúgy nem lehet megúszni, ahogy a játszóházat.

 A játszóház egy velejéig romlott,  párját ritkítóan kegyetlen elme szüleménye, válogatott kínzáscsokor szülők számára.  Sajnos azonban a 140 cm alattiak valami érthetetlen okból odáig vannak érte. Nálunk pl. a szó maga is fenyegetésszámba megy. Ha nem vagyok hajlandó egy ötvenedik kör mersz vagy nyersz-re, esetleg egy 139. Slejk figura megvásárlására, máris Damoklész kardjaként lebeg a fejem fölött a fejhangon elvisított revans: Jó, akkor játszóház!”

Ezért aztán bármikor kiválóan meg tudom vakarni a fülem tövét a lábujjammal mindenfajta kézi segítség nélkül, és a nappaliban percenként taposunk rá egy-egy kézzel festett xarra.

Egyszer azonban minden véget ér, elfogynak a kibúvók, a gyerektekintetekben olyan vastag réteg vádló szomorúság gyűlik össze, hogy arra már szavak sincsenek, a k.va eső is elkezd szuttyogni, a fizetés is megjön, szóval nincs mit tenni, mint menni.

Irány a Halálsor.

Ha nem lenne elég megpróbáltatás egy diplomás minimálbérhez közelítő összeg leszurkolása a bejáratnál, a szerencsétlen szülő máris fejest ugorhat a legválogatottabb gyötrelmekbe.

A gyerek, mint olyan, izgága, hangos, zavaró, és nagy koncentrációban büdös is.

Az empátia teljes mértékben hiányzik belőle és falkába verődve igen agresszívvá válik. Egészen elképesztő frekvencián üvölt és képtelen rendesen menni,  helyette rohan akkor is, ha összesen másfél métert kell megtennie. Ebből adódóan rettentő sokat esik, ami  aztán a hangerőnek ad plusz decibelleket.

Az egyik, a fenti leírásnak mindenben megfelelő egyed már az öltözőrésznél elállta, azaz feküdte az utat. Üvöltve verte magát a földhöz, taknya-nyála szétkenődött a padlón, édesanyja résztvevően vigasztalta percekig, majd taktikát váltott és otthagyta – vagy mert ő is olvasta, hogy közönség nélkül uncsi a hiszti az előadónak is, vagy kiugrott a sarki talponállóba egy szíverősítőért, mielőtt aláírja az örökbeadási papírokat.

Közben a hangosbemondó folyamatosan szólongatta B. Etelkát, hogy gyorsan menjen a kijárathoz.

Mivel nem tudhattam, hogy fent nevezett B. Etelka egy ön- és közveszélyes kölök-e, akit csak a nyilvánosság bevonásával tudnak kitessékelni, és a TEK már várja is a kapunál, vagy csak egy elkóborolt nagymama, aki beszorult a csőcsúszdába, inkább nem vártam meg a fejleményeket, nagy levegőt vettünk, és alámerültünk az átható zokniszagba.

Én rutinosan kerestem egy félreeső asztalt az emeleti kávézóban, szigorúan meghagyva a lányaimnak, hogy csak akkor jelentkezzenek, ha végre takarodhatunk innen, és fülemet bedugaszolva egy felemás pár gyerekzoknival, meditációba merültem.

Persze nem vagyok oly rutintalan, hogy ne tudjam, ez az állapot maximum 4 és fél percig tart, amikor is egyik, vagy másik sarj bőgve rohan oda, és

A, leszakadt karjából ömlik a vér

B, animátor kíséri, hogy megtárgyalja velem, mennyit kell fizetni a tönkrevágott eszközért

De úgy látszik azért, ahogy nőnek, úgy válnak egyre unalmasabbá, mert ezen a szottyos délutánon halálos sebek és pluszban lehúzott 20.000 ft-ok nélkül úsztuk meg a kiruccanást.

És most végre nyugodtan kezdhetek félrerakni az újabb Slejkekre, valamint betanulni  a sósmogyorót egyik orrlukkal felszippant és fülön kilő mutatványt, hátha egy darabig megint megúszom...