Van egy hely Budán, régi iskolaépület, ma már a szabadidőnek szentelve, színielőadások, tornaórák, zenetanulás helyszíne. 

Van ott egy kis társulat. Értelmi sérültek-épek vegyesen. Meghívtak minket egy foglalkozásra a Tünet terembe.

Kicsit félve mondtam igent, nem bírom én az ilyen dolgokat, ijesztő a másság, legyen az bármilyen. Az ismeretlentől félünk, undorodunk is talán, zsigerileg elutasítjuk. Nem tudjuk, mire mi a helyes reakció, mivel bántjuk meg akaratlanul is az eltérő kultúrából érkezettet, a fogyatékkal élőt, a „buzeránst”.

Mert mi van, ha kést ragad, ha a vallására hivatkozva kibelez a helyszínen? Ha nekem jön a kerekesszékével, ha rámcsimpaszkodik, ha fertőz? Ha én is ilyen leszek??

Miért kell elfogadni az elfogadhatatlant? Ami ellen tiltakozik testünk-lelkünk? Hogyan erőszakolhatnánk magunkra egy érzést?

Nem kell.

Elég, ha megpróbáljuk megismerni. Mert amit ismerünk, az többé már nem félelmetes.

Néztem ott a fal mellett, mezítláb a földön ülve, ahogy a fogyatékkal élők és az ép segítők egy csapatot alkotva játszanak, fejlődnek és tanulnak egymástól. Közben pedig jól érzik magukat. Együtt.

A sérültek tanulnak: koncentrálni, érthetően artikulálni, hanggal-mimikával érzelmeket kifejezni, a teret bejárni-kitölteni, időben tájékozódni, koordináltan mozogni, egymásra és magukra vigyázni.

De az épek is tanulnak: gondoskodást, empátiát, türelmet és őszinteséget.

A Down-osoknak ezt nem kell tanulni. Ők kimondják, amit gondolnak. Nem is tudnának másképp tenni.

És ahogy ott elnéztem a boldog arcokat, arra gondoltam: Vajon nem mi, épek vagyunk a sérültebbek??