Véget ért az augusztusi rezsi-végelszámoló számlák dömpingje, az utolsó fityingünk is átlényegült  már céges autókká, itt az idő hát újabb kiadások után nézni.

Miután letudtuk az iskolakezdéssel járó, egy lasztminit thaiföldi nyaralás költségvetésével vetekedő befizetnivalókat, máris itt tobzódik a küszöbön az újabb probléma. Izé. Kihívás. (vannak mellőzendő kifejezések, ezzel minden valamirevaló marketinges tisztában van.)

A fűtési szezon közeledte amúgyis a kedvenc időszakom az évben – ennél jobban tán csak a Karácsonyt szeretem – nosza, keressünk hát szakit, aki kipucolja avíttas konvektorainkat, melyekkel  a múlt század egy (4)  darabkája mentődött át napjainkba.

Fellapoztam hát a guglit, ki légyen a kiválasztott, akinek munkától kérges tenyerébe nyálazom az őszi ruhatáram frissítésére szánt összeget.

Szundi úr volt az első a listán, de ritka türelmetlen ember lévén, nyomban tovább is görgettem – az én pénzemen nekem ne durmoljon itt senki kéremszépen.

Találtam is egy neve alapján szimpatikusnak tűnő mestert, aki ugyan végig kurvanyázta a telefonbeszélgetésünket : vezetett éppen, és minden - a fülembe ordított - „Te eszement állat, hogy rohadnál meg!” után szégyenlősen elnézést kért, mondván, nem nekem szánta, csak az a barom…

No, mondom ez jó lesz, pörgős, türelmetlen, nem fog itt xarakodni, mikor gyün?

Gyütt is, aznap, mikor megígérte, az a pár órácska ide vagy oda, nem számít. Lelkiismeretesen fújt, szívott, szerelt – sört se kért, el is mentettem a számát.

Apám helyett apám volt, kezembe nyomott egy nedves rongyot, hogy akkor álljak neki fedőlemezt pucolni, hát hogy néz ez ki, kérem, ilyen koszban mégse lehet ugyebár..

Pár órácskával és néhány ronggyal később a jól végzett közös munka öröme feszítette keblünket, míg kezet szorítottunk, majd  a szaki a gázsival a farzsebében, meghitt bazmegeléssel elsétált a naplementében. Nem is tudom, tán még utána is integettem... Vagy inkább az új csizmám után?